Az elmúlt hónapokban nem kedvezett a pandémia a könyvvásároknak, de szerencsére a pozsonyi Bibliotéka könyvvásár programjába nem tudott beleszólni, annál inkább az írók és kérdezőik a mikrofonba. Három kiemelt előadásra fókuszáltunk, amelyeken Marosz Diána, Kovács István és Lackfi János mutatták be műveiket. Elsőként Dianát kérdeztük, aki a Café LAB-ban lépett a közönség elé.
– A Benőke és Hanga, a kétnyelvű testvérek című könyve személyes élményekből íródott és a másság, a kettős identitás problémájáról mesél. Hogyan fogadták a könyvet és milyen reakciókkal találkozott?
Egyelőre csak pozitív visszajelzéseket kaptam. Lelkes anyukák írtak, hogy esti meseként olvassák a könyvet a gyerekeiknek, és ugyanúgy élvezik, mint a gyerekek. Többen megköszönték, hogy erről a témáról írok, mert nagyon sokan vannak hasonló helyzetben, és a könyv inspiráló lehet számukra, biztatásul szolgálhat, hogy ne adják fel, bármilyen nehéznek tűnik a kétnyelvű nevelés. Egy egyetemi oktató szerint ennek a könyvnek terápiás funkciója is lehet. Mások iskolai segédkönyvként szeretnék látni.
Nagyon örülök a sok pozitív reakciónak, és remélem, a könyv sok szülőnek és pedagógusnak fog segíteni.
– Lát-e valamilyen változást a társadalomban ezeknek a problémáknak a feloldására?
Attól függ, hol. Ahol mi laktunk, az Észak-Szlovákia, ahol az emberek ritkán látnak kétnyelvűt, ezért sokszor abnormálisnak vagy legalábbis csodabogárnak tartják. Ehhez jön még hozzá, hogy a magyar nyelv presztízse azon a vidéken kifejezetten alacsony. Vannak viszont olyan területek, ahol ma már sokkal elfogadottabb a nyelvi és identitásbeli sokszínűség, ilyen például Pozsony. A nagyobb városokban általában nyitottabbak az emberek. Persze nem jó dolog általánosítani, kis faluban is találkoztam már olyan emberrel, aki természetes jelenségként kezelte a kétnyelvűségünket. Azt hiszem, a kulcs itt mindig a személyes találkozás, a személyes kapcsolat. Úgy érzem, a Zsolnán töltött 18 év alatt sikerült elég sok ember véleményét megváltoztatnom, előítéleteit valamennyire feloldanom. Úgy tűnhet, ez csak csepp a tengerben, de ha mindenki hozzáadja a maga cseppjét, abból már hatalmas óceán lehet.
– Milyen hangulatú könyvbemutató kerekedett most a pozsonyi Café LAB-ban?
Szerintem igazán családiasra sikerült. Épp annyian jöttek el, amennyi ember ebben a járványos szituációban befért a terembe. Voltak számomra ismerős arcok, de teljesen ismeretlenek is. Végig éreztem a közönség rokonszenvét. A végén pedig meglepődtem, milyen sokan odajöttek hozzám és Luciához, a fordítóhoz, hogy dedikáljuk a példányukat. Eddig még sohasem dedikáltam könyvet, ez új és kedves volt tapasztalat nekem.
Kovács István a Panta Rhei könyvesboltban mutatta be nagy múltra visszatekintő könyvét.
– A gyermekkor tündöklete című önéletrajzi regényében egy félárva kisfiú szemével és gondolataival láttatja az ötvenes évek első felének magyarországi világát, egészen az ’56-os forradalomig. A művet Lengyelországban és Bulgáriában is kiadták. Hangjáték és film is készült belőle. Az idő teltével hogyan látja azt a világot, amit a regényben megörökített?
A regény románul is megjelent. 2019 novemberében részt vettem a könyv alapján készült film – Budakeszi srácok – vetítésével összekötött könyvbemutatón is a bukaresti Magyar Intézetben. Akkor is és most is a pozsonyi könyvbemutatón elmondtam, hogy végtére boldog gyermekkorom volt. Az Állami Fodor József Szanatórium – a mostani Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet – zárt világa egy nagy család élményét teremtette meg számomra. A félárvasággal nem tűntem ki osztályunk gyerektársadalmából, s a szanatórium lakói között is voltak olyanok, akiknek az apja odaveszett a háborúban. A rendszer hamissága persze nyomasztott, de anyámtól egyetlen panaszszó se hangzott el róla. Annál több a vidéki rokonoknál töltött nyarak során, amikor a kötelező beszolgáltatások káromkodások villámait hívták elő az egyre borúsabb világ égboltjából. Az ötvenes éveket igazán a forradalom utáni megtorlás évei 1957, 1958 leplezték le előttem. Ez azonban egy következő regény témája lehetne. Én következetesen annak a gyermeknek a szemével és tudatával igyekeztem láttatni a Rákosi-korszakot, aki 1951-ben kényszerűen megválik a nagymamától és egy teljesen ismeretlen világba kerül, ismeretlen emberek körébe – beleértve az édesanyját is –, akikhez riadtam alkalmazkodni igyekezett. És ott terpeszkedett a szanatórium drótkerítésén túl a még nagyobb világ, a napi történelem, amelyben szintén meg kellett találnia a gyermeknek a helyét, s magyarázatot kellett lelni az őt közvetlenül érintő és azon túli eseményekre is.
– Hosszú idő eltelt a könyv első megjelenése óta. Milyen reakciókkal találkozott, mások is látták a gyerekkorukat ebben a kisfiúban?
A moszkvai Magyar Intézet bemutatta a Budakeszi srácokat. Nem kis izgalommal néztem elébe, hogyan fogadja az orosz közönség, mivel a film egyharmad része a forradalom budakeszi eseményeit mutatja be drámai módon, s ennek során megjelennek a gyerekek által az utcán – a tányéraknák érzetét keltő – fordítva elhelyezett pléhtányérokkal feltartóztatott szovjet tankok is… A közönség a háborúnak kiszolgáltatott özvegyasszony és fia drámáját látta elsősorban a filmben… Fellélegeztem, mert a film bemutatása utáni beszélgetés családias, együtt érző hangulatban folyt.
A második hazámnak tekintett Lengyelországban két kiadásban látott napvilágot regényt szinte sajátjukként fogadták. Persze lehet, hogy a személyes jelenlétem miatt. Szerte az országban rengeteg könyvbemutatón vettem részt krakkói főkonzulként, és miután visszatértem a „civil” életbe, ki-kiutazgatva a kínálkozó alkalmakkor.
A bolgár kiadás kifejezetten a szófiai, az Arató György által vezetett Magyar Intézet kezdeményezésének „eredménye” volt. A Rákóczi Gimnáziumban együtt jártam egy Negyelcsev Nedjalko nevű bolgár fiúval, aki egy itteni bolgárkertész család csemetéje volt. Visszatért ősei hazájába, s Szófiában már mint orvos telepedett le. Barátainak „szinkronizálva” youtube-ról levetítette a filmet (itt megnézheted a teljes filmet), s ezzel gyarapította bulgáriai olvasótáboromat. A román kiadással egybekötött bukaresti filmbemutatón vagy harminc egyetemista volt jelen. Az Intézettől ajándékban megkapták a románra fordított regényt, s a film hatására valószínűleg el is olvasták. Fontos volt számomra, hogy egy rutinos, jó fordító, George Volceanov ültette át a költészettel átszőtt ritmikus prózájú regényt románra. Annak idején megjegyeztem, amit a költő Nagy László mondott. Ne jelenjen meg egyetlen verse se idegen nyelven, ha a fordítás közepes színvonalú. Egyetértek az elvvel.
– Milyen hangulatú könyvbemutató kerekedett most a pozsonyi Panta Rhei könyvesboltban?
Már a pulpitus megdöbbentett. Az asztalon ott sorakoztak az elmúlt tíz évben megjelent könyveim. Köztük a Bemről írt monográfia és a Lengyel légió 1000 oldalas lexikonja is – két-két példányban. Csodálkozásom csak fokozódott, amikor megtudtam, hogy a Pante Rhei egyik munkatársa rendelte meg pozsonyi terjesztésre. A másik jó szívvel vett meglepetés az volt, hogy beszélgetőtársam, Silvester Lavrík rendkívül elmélyült a könyvben és lényeglátó kérdéseket tett fel. Karol Wlachowsky barátom már korábban mondta, hogy nagyon elégedett a fordítással. Ezt Silvester Lavrík is megerősítette – a jelenlévő műfordító Lenka Nagyová jelenlétében. Örülök annak is, hogy A gyermekkor tündökletét kiadó igazgatóját, Alfred Merančint megismerhettem, s alkalmam volt vele egy bő órát beszélgetni.
Szintén a Panta Rhei könyvesbolt vendége volt Lackfi János, aki elmeséli, honnan tudja, hogy az írásban nem ő beszél, hanem Isten.
– A #jóéjtpuszi című könyved szédítő száguldás Isten kalandparkjában, írja a Harmat kiadó a könyv weboldalán. Mi inspirálta ezt a könyvet, van-e valamilyen háttértörténete?
– Négy-öt éve a Facebook-oldalamon indítottam egy esti rovatot ezzel a címmel. Hitélményeket szerettem volna megosztani másokkal, mert nagyon inspiráló, szerelmes utazás ez nekem. Gondoltam, mivel réteg-téma, legfeljebb majd kevesebben olvassák, de sebaj, engem érdekel, és kész. Ehelyett elképesztő népszerű lett, alaphangon minden bejegyzés elér 10-10.000 embert, jó néhány pedig beszáguldotta a netet, ötven-százezer olvasóhoz is eljutva. És sokan rögtön elkezdték követelni a kötetet. Hú, ember, mondtam, azt se tudom, írok-re még holnap ilyet, nemhogy kötet… Aztán egyre jobban ráéreztem az ízére, egyre több arcát mutatta meg Isten imákban, Biblia-olvasásban… Elgondolkodtatott, Jézus Jaguárral járna-e, mert az stílusos vagy Suzukival, mert szerény? Gördeszkázna-e a kicsinyekkel? Lehetne-e szuperhősfilmet csinálni a sztorijából? Nem jelentették-e fel Noét a sok büdös, koszos állat miatt a hatóságnál? Lehet-e pékséget alapozni a csodálatos kenyérszaporításra? Nyelviskolát a pünkösdi nyelveken-szólás csodájára? Létezik-e a Szentlélek Utazási Iroda? És persze a humor mellett mély és komoly dolgok is jócskán akadnak a könyvben. Merthogy aztán lett az is, sőt, fél év alatt 7000 példányban kelt el, ami nem semmi tempó..
– Pozsonyban a Panta Rhei kávéházban beszélgetett veled Récsei Noémi a könyvről. Milyen szálakon futott a beszélgetés? Kiderültek-e számodra új rétegei a könyvnek?
– Jó volt Noémival beszélgetni, problémaérzékeny, felkészült, figyelmes. Átengedtem magam a sodrásnak, szó esett gyerekkorról, műfordításról, eucharisztikus kongresszusról, internetes kreatív írásról, arról , hogy a könyv kommunikáció, közösségi létforma, hiszen felébreszti olvasójában a „nem vagy egyedül” érzését. Öröm volt mesélni arról is, milyen szerzőtárs Isten, hogyan ad ötleteket, tippeket, irányokat egy-egy ilyen imavers megírásakor. Persze hagyni kell szóhoz jutni, nem lyukat beszélni a hasába. S hogy honnan tudom, nem én szólok, hanem ő? Onnan, hogy egészen mást mondanék magamtól egy-egy kérdésről, mint amit őtőle hallok. Hiszen fentről, madártávlatból, sőt, a teljes élet eszméletlen bonyolult rajzolatából olvas, én meg csak pár dolgot látok. Időnként döbbenetesen diszkrét az Úr, hátralép, és rám bízza, hogy a következő pár motívumot vagy tíz sort bontsam ki, az nagyon megy nekem. Mindenható lévén alighanem ezerszer jobb verset tudna írni nálam, mégis bedolgoztat velem. Ez nagyon megindító.
– Idén voltál 50 éves. Ilyenkor azért kicsit körülnéz maga körül az ember, hová jutott, mit ért el, aztán persze megy tovább. Hogyan gondolkodsz eddigi írói, költői pályádról?
– Kicsit összeszedtem a jóleső számokat. Nem minden a statisztika, de sokatmondó. Hálás vagyok a bőségért, ami körülvesz. Hat gyerekemért, négy unokámért. A tizenhét év egyetemi tanításért, mely idő alatt ezerötszázszor tettem meg a Zsámbék-Piliscsaba távot. Tizenkétszer kerültem meg a Földet Magyarország határain belül író-olvasó találkozókra igyekezve. Húszezer egyetemi hallgatóm volt, összesen százhúszezer felnőtt és nyolcvanezer gyerek előtt olvastam fel. A sarkkörök kivételével minden kontinensen jártam, mintegy húsz nyelven vannak szövegeim, angolul, franciául, bolgárul, szlovákul vietnamiul kötetek is jelentek meg. Százötven dalszövegemet jegyzi az artisjus, felléptem Lovasival, a Kalákával, Beck Zolival, Herczku Ágival, Palya Beával, Szirtes Edina Mókussal, a Rackajammal, s még sokakkal. És persze mindezek rengeteg irodalom általi, sokadik típusú találkozást, számtalan aha-élményt, lelki rokonságot jelentenek. Ebben az évben is négy kötetem jelent meg. Olvasói ötletekből született versgyári műdarabjaimat Dupla medve címmel gyűjtöttem Poket-kötetté. Régebbi és új gyerekverseim pörgős, dinamitos könyve a Nevető családfa. És megjelenése után közvetlenül majdnem teljesen elfogyott már az Igaz mese a Mikulásról. Készülnek a jövő tavaszi kötetek is, egy vers, egy próza… Pörög a Kreatív Írás tanfolyam. Miközben nagyregényen is dolgozom. Úgy vagyok vele, mint a dalban a Sej-haj, Rozi: unatkozni nem fogunk.
- A rendezvények a Bibliotéka könyvvásár kapcsán valósultak meg, amelyre 2021. november 11-14. között került sor az Incheba Expo kiállítási csarnokban. A Bibliotéka könyvvásár fenti három rendezvényét a A Petőfi Kulturális Ügynökség és a Liszt Intézet – Magyar Kulturális Központ Pozsony szervezte.
