Ökoreggeli vs disznósajt – Saját lifttel a pokolba
Daniel Brühl első rendezése határozott filmszakmai névjegy. Színészkarrierje ismerői számára nem meglepő, hogy a kamera másik oldalán is kerüli a sablonokat. Karakterei összetettek, az interakciók bonyolultságának pontosabb ábrázolása érdekében biztos kézzel vegyíti több filmes műfaj elemeit a melodrámától a kémfilmen és a történelmi filmen át a westernig. Az eredmény érdekfeszítő társadalmi-lélektani dráma, egységét a keserédes komédia könnyet-nevetést finoman egyensúlyban tartó dramaturgiája adja.
Két ember újraértelmezésekben, meglepetésekben gazdag szópárbaja a sarki bárban – előbb gondolnánk, hogy dráma-adaptáció (nem az, bár tervezik az előadását), mint azt, hogy a koronavírus-járvány kényszerű kamarafilmezése. Miközben újraéljük az elmúlt 30 év, a Fal leomlását követő németországi változásokat, megbizonyosodhatunk arról is, hogy Brühl nemcsak elméletben, hanem a filmes praxisban is képes árnyaltan megmutatni azt a bizonyos búcsút „Lenintől”.
Daniel (Daniel Brühl) csupaüveg-metál loftban szokásos reggeli edzését végzi, készül londoni meghallgatására, csúcstechnológiás zuhanyzójában ismételgeti szövegét. Szuperegészséges reggelije csakúgy elvágólagos, mint elegáns bőröndje (felső kameraállás, mozgalmas klipes vágások, operatőr Jens Harant). A menő színész még menőbb akar lenni, amerikai szuperhősös franchise-ba szeretne bekerülni. Pszichológus professzor felesége, Clara (Aenne Schwarz) még alszik. Két kisgyerekükkel Conchita foglalkozik, akivel Daniel, a demokrata gondolkodású, művelt munkaadó, az anyanyelvén beszél.
Daniel korunk sikeres embere: rendezett agy, kiváló képességek, jó élet, pompásan működő – mert szerénységgel kombinált – önbizalom. Aztán alászáll saját liftjükkel a kopottas házban az utca szintjére. Bemegy a sarki Zur Brust bárba, várja a taxit.
Saját lifttel a pokolba – előzetes:
A nehéz életét arca redőiben hordó pincérnő (Rike Eckermann) hírességnek kijáró, kedvesen csipkelődő reverenciával üdvözli törzsvendégét. A korai sörét kortyolgató, elhízott, ápolatlan Bruno (Peter Kurth) autogramkérése jól felépített, poénos inzultus, szó szót követ. Párbajukat a bár minden rekvizítumán – italok, disznósajt, darts – lemeccselik. Daniel mindegyik menetben az udvarias hárítástól indít, de a körök vészesen szűkülnek.
A filmsztárnak fogalma sincs arról, ki ez az alak, aki mindent tud róla. Bruno évek óta szívósan megfigyeli, minden titkát ismeri, s egyben a legszigorúbb filmkritikusa is. Apróbb-nagyobb tényeket sorakoztatva napvilágra hozza mindazt, amit Daniel évekig oly stílusosan elfedett maga előtt, s most a részletek sorban berobbannak. Minden szakmai megalkuvás és minden emberi önbecsapás együtt repül a családi élete problémáival, amiket oly kifinomult önbecsapással tuszakolt a mutatós dizájnszőnyeg alá.
Bruno sokkterápiás önismereti gyorstalpalója úgy forgatja föl Daniel életét, hogy párhuzamosan azt is megmutatja, hogyan éltek ugyanabban az országban, ugyanabban a házban a Fal idején. A kívülállók legjobb évei az állampárt „figyelmessége” miatt parkolópályán, szankciók jegyében teltek. Aki beállt a rendszerbe, ugyanúgy meghasonlott, kiégett ember lett. Bruno a saját élete tényeit fokozatosan fedi föl, s valójában mélységesen hidegen hagyja, hogy egykori Stasi-ügynöknek vagy megfigyelt alternatív rockzenésznek tartják-e. Mert azokat a lehetőségeket, amelyeket elvettek tőle, semmilyen tény, átértelmezés vagy bosszú vissza nem adja, hiszen jöttek az újabb s újabb generációk, akik az elegáns loftlakásokba költöznek, míg ő, a ház legrégebbi lakója, minden értelemben egyre kijjebb szorul.
A film legerősebb eleme ez: úgy ábrázolja a 30 év után még mindig erős nyugatnémet-keletnémet ellentétet, hogy az egymás mellett elfejlődés drámáját is képes két átélhető, hiteles és konzekvens karakterbe sűrítenie. A forgatókönyvet jegyző, karrierje zenitjén lévő Daniel Kehlmann pompás munkát végzett, szövege valóságos jutalomjáték a színészeknek, statisztáig bezárólag. A két Daniel útjai először az Én és Kaminski (2003, Wolfgang „Goodbye, Lenin!” Becker) produkcióban keresztezték egymást, mostani együttműködésük örömteli, színtiszta profizmus. Brühl „szellemi apportja” a szöveghez az, hogy lenyűgöző tisztánlátással és öniróniával adta a könyvhöz a saját tapasztalatait, dilemmáit. Azt, hogy a sikeresség rezervátum, a befutottság beskatulyáz és beáraz, s érdemes a „sztárság” ellen a mindennapokkal felfegyverkezni.
Azt a folyamatot, ahogyan a Goodbye, Lenin! világsikerét követően tudatosan igyekezett elkerülni a „cuki német fiú” skatulyát, később az „egyenruhás német szereplő” különb-különb változatait (amit tökélyre vitt a Becstelen brigantyk-ban). Nem ragadt benne sem a pengeszájú savanyújóska-szerepekben, sem az amerikai franchise-ok szuperhős-univerzumában. Szabadon járt-kelt a különb-különb forradalmár-, az európai franchise-ok (King’s Man, Két nap…) és a Bourne-univerzumok között is.
A fő helyszínről, az elragadó nevű Zur Brust bárról a berlinieknek feltehetően beugrik az, amikor „a világ legkeményebb kocsmájában” az 50 éves pultosnő baseballütővel futamította meg a fegyveres rablót. Daniel évek óta bensőségesen jópofizik a pultosnővel, ám még a nevét sem jól tudja. Daniel Brühl, a fegyelmezett rendező képes rá, hogy ezt a kincset érő sztorit kihagyja. A pultosnőt, akiben azért alaposan ott van a baseballütő-potenciál, s mint azt Daniel megtanulja, egyébként Hildének hívják.
Boronyák Rita
