Sanyi, te teljesen hülye vagy! Ez a mondat naponta többször elhangzott 2004 tavaszán. Mindegy volt, hogy családtag, barát vagy csak ismerős, akivel találkoztam, a véleménye ugyanaz. Mi is történt?
Lassan már tizenegyedik éve dolgoztam a Magyar Olimpiai Bizottság tagjaként, annak Felügyelő Bizottságában. Megérkezett a levél, ami először nagy örömöt okozott. Meghívás az athéni olimpiára, mint sportvezető. Ilyen szerencse ritkán éri az embert. Azután rengeteg kérdés merült fel bennem, szabad-e elfogadni egy ekkora ajándékot. Mi lesz utána? Végig gondolva mindent, már nem volt egyértelmű az utazásom.
Húsz évvel korábban már meglegyintett a részvétel szele. A kosárlabda szövetség szakfelügyelőjeként valahogyan rákerültem az esetleges csapatlistára a női válogatottnál. Sokat dolgoztunk együtt az 1983-as Európa-bajnokság előtt és után. Részt vettem felkészülési tornákon mindenféle minőségben, csapatvezetőként, technikai vezetőként vagy játékvezetőként. A válogatott Kubában csodaszámba menő teljesítménnyel kiharcolta az olimpiai részvétel jogát, és mindenki lelkileg mennyekben érezve magát készült a nagy eseményre, Los Angelesre.
Már a felszerelésünk, ruhánk is névre szólóan elkészült, amikor a politika másképp látta a helyzetet. Döntése azon alapult, hogy Los Angeles nem biztonságos a szocialista országok sportolói, sportvezetői számára, így jobb, ha vigyázunk, tehát itthon maradunk. Emlékezetes momentum számomra, hogy a sportolók sporttáskáján lévő olimpiai emblémára rá kellett ragasztani a magyar zászló matricát.
A csapatok készültek tovább, de most már a Moszkvában rendezendő Barátság Versenyekre. A sportolók hangulata leírhatatlanul szomorúvá, elkeseredetté változott. Érthető, mindenki négy vagy több éve dolgozott a részvételért. A hivatalos, csapattól független résztvevők, versenybírók, technikai delegátusok természetesen utaztak, őket nem kellett megóvni a körülményektől. Az itthoni edzőtáborban, amikor nézték a sportolók a szokásosnál szűkebb közvetítéseket a televízión, fanyar humorral féltették az éppen ringben tartózkodó magyar ökölvívóbírót a veszélyektől. Rég volt, talán igaz se volt.
Pakson akkoriban nem volt könnyű a helyzet. Az előző évi sajnálatos baleset (váratlanul felforrt a kazetta tisztító tartály hűtővize és egy kis gőz kiröppent a világba, közben néhány kazetta összeolvadt, aminek az eltávolítása hihetetlen sokba került) miatt nehezebben lehetett előteremteni a működés anyagi feltételeit. Ennek ellenére nagy megtiszteltetés érte a paksi sportot, mert az olimpiai megnyitó ünnepségen a sportvezetés az olimpiai bajnok Kovács Atom Antira osztotta a zászló vitelét. Sokszor elgondolkodtam, hogy mennyit vitatkoztam a sport költségeiről, mi mennyit ér? Érdemes lenne kiszámolni, hogy mibe kerülhet egy olyan feladat, hogy a lelkes gyerekből olimpiai bajnokot, majd olimpiai zászlóvivő felnőttet hozzon létre egy kisebb közösség. Milyen körülményeknek kell össze rendeződni, hogy egy ilyen teljesítmény megvalósuljon, akár csak egyszer is az életben?
Több napi morfondírozás után eldöntöttem, nem megyek. Hívtam a fő szervezőt, mondtam, mi a helyzet. Azt mondta: de hát be vagy írva. Eszembe jutott a vicc a halállistás medvéről és a nyuszikáról, aki azt kérdezte: rajta vagyok a listán? Igen, mondta a maci. És nem lehet kihúzni a listáról? Dehogynem, ezzel kihúzta a nyuszi nevét és minden megoldódott.
Végül maradtam itthon.
Később, az esemény után már volt, aki megkérdezte, mi volt az oka az egésznek?
A magyarázat egészen egyszerű. A kilencnapos kint tartózkodás költsége jóval meghaladta az egymillió forintot. Ez még akkor is nagy összeg, ha nem nekünk kellett fizetni, hanem a Magyar Olimpiai Bizottság állta a számlát. Ha az év hátralévő idejében bármelyik sportoló kérését nem tudom teljesíteni, például, ha az olimpiai bronzérmes Kozmann Gyurinak azt mondom, hogy nincs pénz kenulapátra, akkor hogyan védem meg magam attól a kérdéstől: bezzeg az olimpián, a Queen Mary II. fedélzetén virítani, arra volt pénz? Az említett lököttségem ilyen dolgokon alapult.
Ma sem bánom, hogy így döntöttem.
Az csak utólag derült ki, hogy kikkel laktam volna a hajón.
Az amerikai kosarasok megérkeztek az olimpiai faluba, de az ágyak mérete nem felelt meg az óriásoknak. A fiúk így átköltöztek a Queen Maryre II-re, ahol egy folyosón laktak a magyar sportvezetőkkel.
Nekem, mint régi kosarasnak életre szóló élmény lehetett volna, ha naponta találkozom és egy helyen étkezem, esetleg beszélgethetek a világ sportoló elitjébe tartozó Le Bron James, Tim Duncan, Dwyane Wade, Allan Iverson, Carmelo Anthony nevű, ma is joggal bálványozott NBA-s játékosokkal.
Sebaj, ezt nem tudhattam előre.
