Páratlan páros – Mit nyalogatnak diktálás közben az előkelő asszonyok? avagy Regényalakot keresek
A titkárság ajtaja hangtalanul nyílik, a főmérnök nagy gondot fordít minden berendezés műszaki állapotára, így az ajtópántokat is havonta zsíroztatja. Pőcze az irodában posztó házicipőt hord, így szinte nesztelenül oson Elza asztalához. A lány éppen a fal mellett gépel, hirtelen megfordul egy radírért, majdnem felsikolt ijedtében, mikor meglátja a főnökét. Gyorsan szája elé kapja a kezét, tudja, Pőcze gyűlöli a hisztit. Ezért dolgoznak csupán férfiak a gyárban, kivéve őt, Elzát, a titkárnőt meg Borist, aki esténként takarít. Mondjuk, a malomban fűrészelés nem is nőnek való feladat.
Ki tudja, mióta állhatott ott a férfi, és figyelte őt, ahogyan a háta az írógép fölé hajol, és a hátsója a széken gömbölyödik. A zongoraszékszerű alkotmány túl kicsi, vagy az ő feneke túl nagy, minden esetre látványosan lelóg róla, hosszú távon kényelmetlen rajta ülni. De hátulról biztosan izgató látvány. Elza elképzeli, ahogy Pőcze csendben odalép mögé, egészen közel, a ruhája vékony szövetén keresztül érzi, amint a meleg combja a fenekéhez simul, átkarolja, finom keze a mellét markolássza, közben a nyakához hajol, bajusza a bőrét csiklandozza, és megcsókolja a haja tövét. Bele is haraphatna a nyakszirtjébe, de a főmérnök ilyet biztosan nem művel. Ehelyett behívja diktálni.
Elza leül Pőczével szemben, ugyan új divatú ruhát hord, ahogyan a Pesti Naplóban látták, spóroltak a hosszal, nem ér bokáig, csupán fél lábszárig. Mégis igyekszik feljebb húzni, mintha csak a gyűrődéstől kímélné az anyagot, hogy több látsszon a harisnyájából. Jó, hogy ma mégis a selymet vette fel, nem pedig a durva, átlátszatlan kötöttet. A selyem ugyan agyonmosott, de többet láttat a lábából. Kezében tartja a jegyzettömböt, majd ajkával megnedvesíti a ceruzát, ami, ugye, a gyorsíráshoz elengedhetetlen, a nyelvét kidugnia persze nem előírás, de csábító, szóval nyalogatja az irónt.
– Levelet szeretnék diktálni, ha készen áll – szólal meg Pőcze.
– Ahogy óhajtja a főmérnök úr, kezdhetjük.
– Tehát: Tisztelt Uram, elnézést, ha nem illendő a megszólítás, de az újságban nem közölte foglalkozását és rangját, így igyekeztem a lehető legudvariasabb és -alkalmasabb titulust találni. Nincs szándékomban megsérteni, kérem, nézze el nekem. Hirdetésében megszólítva éreztem magam, mivel rajongok az irodalomért, gyakran olvasok, kevés szabadidőmet ezzel töltöm. Kedvenc íróim… Elza, kit olvas szívesen?
– Én? Nagyon kedves a főmérnök úrtól, hogy érdekli, leginkább Jókait, szeretem a regényeit, a Szegény gazdagokat mindig előveszem, már ötször elolvastam. Meg Ady Endre verseit, nem tudom, ismeri-e a főmérnök úr.
– Nem igazán, tudja, ez olyan asszonybolondság, a verselés.
– Egyszer szívesen felolvasom, ha gondolja, férfias témákról is ír, mint haza és szabadság, háború, nemcsak szerelem. Bár én azokat szeretem a legjobban, a szerelmes költeményeit.
– Gondoltam. Na, most folytassuk. Írja be a kedvenc szerzőit a levélbe! Aztán kanyarítsa tovább: Tanult nő vagyok, polgárit végeztem, jelenleg állásban vagyok, kénytelen voltam elhelyezkedni, mivel az uram, Isten nyugosztalja, elhunyt a nagy háborúban. Özvegyként nem élősködhettem a szintén megözvegyült anyósom nyakán, tisztességesebbnek tartottam elszegődni egy fűrészmalom irodájába, mint gyorsan nőül menni, szükségből, egy érdemtelenhez. Harmincegy éves vagyok, gyermektelen, de vágyom egy igazi családra, megértő, tanult, érzékeny férj oldalán keresném a boldogságom.
– Ez a levél rólam szól? – vágott közbe Elza, élesebb hangon, mint ami illendő lett volna a főnökével szemben.
– Igen, ezt a levelet kegyed írja egy házassági hirdetésre. Majd mindjárt megmutatom, csak előbb fejezzük be a diktálást. Elza, kegyed annyira jóságosan gondoskodott rólam, segített megtalálni Irmust, a feleségemet, ezt a csodálatos teremtményt, hogy elhatároztam, maga is megérdemli, hogy megtalálja a boldogságot. Ugyan nem szívesen mondok le a szolgálatairól, de nem lehetek ennyire önző, ugye, ha lennének már gyermekei, az más, de családra van szüksége. Egy nő nem élhet gyermekkacaj nélkül! Viszont itt, a városunkban, nem találtam senkit, aki alkalmas és méltó lenne a kezére. Kegyed módfelett bájos, vonzó asszony és roppant eszes. Nem szeretnék valami lompos, műveletlen parasztot vagy iparost az oldalán látni. Azt kívánom, legyen tehetős és boldog! És mivel nekem ennyire bevált a hirdetés, tegnap este átböngésztem a Pesti Naplót. Nem a Kurírt, mert ugye, itteniek nem felelnek meg, tágítsuk a vőlegények körét a fővárosiakra.
Elza kapkodja a levegőt, szemét elönti a könny, amit még magának is a fuldokolással magyaráz. Pedig dehogy akar ő elköltözni bármerre is, ki akarja várni, hogy Irmus végre megcsalja Pőczét és megszabadulhassanak tőle. Viszont akkor szabad akar lenni. Cselekednie kell, felgyorsítani az eseményeket. Csapdába kell csalnia Irmust, mert a főnökét elcsábítani eddig sem sikerült, hát a feleségét kénytelen. Magára erőltet egy mosolyt.
– Mi legyen a vége? – Persze, ezt majd én alakítom, teszi hozzá magában.
– Ugyan életem nem izgalmak sorozata, de szerintem egy keményen dolgozó, szorgalmas, asszony is lehet egy nagyszerű, tanulságos regény nőalakja. Reménykedve várom sorait, maradok tisztelettel, satöbbi. És itt az apró, nézze – dugja Pőcze a lány orra alá az újságot.
Előkelő fiatalember, író, levelezne rendkívül képzett, szépen élő, előkelő asszonnyal.
„Regényalakot keresek” jeligére.
– Gépelje le, Elza, kérem, és hazafelé adja be a szerkesztőségbe! Én hamarosan elmegyek ebédelni a polgármesterékhez, Irmussal ott találkozom.
– Úgy lesz, ahogy kívánja, ne aggódjon, főmérnök úr!
Elza helyesel, és azonnal nekilát a gépelésnek. Két borítékot címez meg, az egyikbe dugja a levelet, a másikat üresen zárja le. Amikor Pőcze elköszön, az ablakból figyeli, amint elhagyja a gyárudvart. Gyorsan behajítja a vastag borítékot a kályhába, az üreset pedig becsúsztatja a táskájába, a többi posta mellé.
