Thomas Hampson, akit az Egyesült Államok egyik legjobb baritonjának tartanak, 2003-ban nagy vállalkozásba fogott. ‘Hampsong’ néven alapítványt hozott létre, amelynek szójáték-neve azonnal elárulja célját: dalokkal foglalkozik. Manapság a köznyelvben a dal majdhogynem a zene általános szinonimája lett (nemrég láttam is egy extrém példát erre, amikor egy bulvárcikk Mozart zongoraműveit “Mozart-daloknak” nevezte), ám a Hampsong abban a szigorúbb értelemben veszi a műfajt, amit a romantikusok értettek alatta. Zene, amely valamilyen szövegre, leggyakrabban persze költészetre íródik.
“A dal a képzelőerő metaforája; költői gondolat zenebuborékba zárva.”
(Thomas Hampson)
A Hampsong weboldala igazi aranybánya, ha valaki a romantikus dalokról szeretne minél többet megtudni. Hosszú és kiváló esszéjükben Thomas Hampson és Carla Maria Verdino-Süllwold bemutatják azt a turbulens társadalmi légkört, amelyben-amelyből a dalok születtek. Egy dallal ki lehetett fejezni személyes érzelmeket, meg lehetett énekelni egy közösség kollektív mítoszait, el lehetett mesélni egy-egy történetet, sőt, az új műfaj hidat épített a korabeli társadalom különböző színterei, sőt, még a friss nacionalizmustól átitatott európai országok között is. Ezt szimbolizálja a mai napig Berlioz, Wagner és Liszt ismeretsége: a közös munka, a kölcsönös inspiráció, a megértés, és persze néha a meg nem értés is.
Thomas Hampson rengeteget foglalkozik ennek a három nagymesternek a dalaival. Nemsokára esedékes magyarországi koncertjén, amely a Liszt Ünnep egyik programja, értelemszerűen Liszt Ferencet helyezi a középpontba. Elhozza például Az ősi sírbolt (Die Vätergruft) című dalt, amelynek eredeti szövegét a Hampsong honlapján is olvashatjuk. Johann Ludwig Uhland költő sorai a rémkirályok és rémballadák leghátborzongatóbb pillanatait idézik.
Szintén hallhatjuk majd a A bolygó zsidót (Le juif errand), amelyet Liszt 1848-ban, nem sokkal a Weimarba költözése előtt komponált Pierre-Jean de Béranger versére. Goethe és Schiller városa nagy hatást gyakorolt a zeneszerzőre; talán ezért is döntött úgy, hogy megzenésíti Schuberttel közös barátjuk, Franz von Schober versét, a Weimari holtak (Weimars Toten) címűt. Ez a dal szintén 1848-ban született, Liszt a Goethe századik születésnapját ünneplő eseményekhez és albumba készítette, és ahogy romantikushoz illik, csupa túláradó érzelem és harsány extázis. (Kár, hogy sosem tudhatjuk meg, Goethe mit szólt volna hozzá, ha megérte volna a százat…)
A budapesti koncerten egyébként maga Franz Schubert is kap egy kis figyelmet, ő volt ugyanis az eredeti szerzője a Der Doppelgänger című zeneműnek. A dal alapjául szolgáló (eredetileg cím nélküli) verset Heinrich Heine írta. Schubert Hattyúdal-ciklusának egyik darabja lett, amelynek fájdalmasan találó a neve: szerzőjük a bemutatót már nem érhette meg. Liszt szerette volna leróni tiszteletét egykori kollégája emléke előtt, és a befejezetlenül befejezett életmű sok darabjának, így például a Doppelgängernek és a Hattyúdal más dalainak is, megírta a nagyzenekari változatát.
A koncertprogram része továbbá egy szimfonikus költemény is, a Prométheusz, amelyet Johann Gottfried Herder szövegeire írt Liszt. A záródarab pedig egy másik nagy romantikus, Anton Bruckner egyik szimfóniája, amelyet az Orchester Wiener Akademie előadásában, Martin Haselböck vezényletével hallhatunk.
És hogy még egy pillanatra visszakanyarodjunk Thomas Hampsonhoz: a fent említett Hampsong alapítvány fő céljának azt tekinti, hogy a különféle kultúrák szülöttei minél jobban megismerjék, meghallgassák és megértsék egymást. Ennek egyaránt eszköze és célja, hogy ápoljuk a saját dalkincsünket, amelyet megoszthatunk más nemzetek gyermekeivel is, ők pedig a saját dalaikat velünk. Liszt és kortársai megtették az első lépéseket: most rajtunk a sor, hogy emlékezzünk rájuk és folytassuk, amit elkezdtek.
