II. Rákóczi Ferenc személye körül sok történet forog közszájon. Az egyik szerint a fejedelem a bécsújhelyi börtönéből való szabadulásakor a szökés közben részegnek tettette magát, és népdalokat énekelgetett rekedtes hangon, lovával botladozva. Ezért a fejedelem megmentői közé a magyar népdalt is számítsuk oda, javasolja Ortutay Gyula néprajzkutató egyik írásában. A magyar kultúra szerves részét képező népzene és népdal a mai nap is élő örökségünk. A Fonó Zenekar szeptember 26-i Tanúhegyek című koncertje a Müpában olyan hagyományőrző mesterek segítségével mutatja be ezeket a kincseket, akik tovább éltetik környezetük régi magyar hagyományait. Agócs Gergely népzenekutató népzenésszel, a Fonó Zenekar vezetőjével beszélgettünk.
A bevezető anekdotából úgy tűnik, hogy népdal és történelem szorosan összefonódik egymással.
Igen, így van, bár azt meg kell mondani, hogy a történelem a mi oktatásunkban nem a társadalom, hanem a politika történetét jelenti. Kár érte, mert sok esetben a társadalomtörténetben sokkal izgalmasabb dolgok történtek. Ha inkább a társadalomtörténet és a népdal viszonyát vizsgálnánk, rengeteg közös nevezőt találnánk.
A koncert ajánlójában is találunk történelmi utalást, a Trianon óta eltelt 100 év köré fonódik a program. Hogyan viszonyul a történelmünk ezen időszaka a népzenéhez, a népdalokhoz?
A magyar népdalnak Trianonnal kapcsolatban egyrészt van egy határozott véleménye, bár nem nevezi meg gyakran a bűnösöket, csak néha szerepelnek népdalaink szövegeiben azok a hatalomgyakorlók, akik az elmúlt 100 év döntéshozói voltak. Ilyen például az első csehszlovák elnök, Masaryk, ilyen Horthy Miklós, Rudolf trónörökös, Károly király, és természetesen Ferenc József is. Ők meghatározó szereplői voltak a mi XX. századi történelmünknek. De ennél sokkal izgalmasabb a határon túli magyarok népdalainak viszonya ahhoz a helyzethez, amelybe a történelem kényszerítette őket. Egyáltalán csoda, hogy még van magyar népdal, és a létezése ellentmond minden korabeli borús jóslatnak. Azt tudjuk a létezésével megüzenni, hogy annak ellenére, hogy nyolcfelé szakították a magyar nemzet közösségét, mi a kultúránkat megtartottuk.
Mi alapján választották ki a vendégművészeket, mit fognak ők képviselni a műsorban?
Ők a gyűjtésemnek az adatközlői. Az elmúlt 35 év során több mint 850 óra népzenei anyagot rögzítettem, eközben többszáz településen fordultam meg. Rengeteg felejthetetlen emléket hoztam el magammal ezeknek a falusi parasztasszonyoknak vagy éppen tanyasi pásztorembereknek a tudásából, művészetéből, műveltségéből. Nagyon közeli kapcsolatba kerültem ezzel a kultúrával, műveltséggel. A műveltség szót a legnemesebb értelmében használom most, hiszen ezek az emberek százával tudták emlékezetből felidézni a népdalokat. Olyan hagyományőrző mesterem is volt, akitől több mint ezer népdalt sikerült rögzíteni. A még ma élők közül azokat hívtam meg, akik rám a legnagyobb hatással voltak, akiknél a legcsodálatosabb változatában találkoztam a magyar népdallal.
Ők lennének a Tanúhegyek, akikről a címét is kapta a koncert?
Igen, ők azok, hiszen a saját környezetükben olyanok ők, mint a tanúhegyek, ők képviselik azt a kultúrát, műveltséget, értékrendet, amely Kodály vagy Bartók figyelmét is megragadta.
Zajlik-e ma is gyűjtés, felfedezhetőek-e még új kincsek a népzenében azok számára, akik aktívan ezzel foglalkoznak?
Én rengeteg olyan népdalt tanultam meg terepen, amelyet korábban nem ismertem. A népzene tudománya számára is egy sor olyan népdal-típust fedeztem fel, amelyekről korábban nem volt tudomása a zenefolklorisztikának. Ebből a szempontból is érdemes eljárni gyűjteni.
A leírás szerint a koncert programja arra koncentrál, hogy mindannak a veszteségnek és fájdalomnak az ellenére, amelyet ez a történelmi döntés okozott, megmutassa, hogy mennyire gazdag az elcsatolt területek népzenei kultúrája. Tudatosan szeretnék távol tartani a művészettől a trianoni döntés által kiváltott érzelmeket, indulatokat?
Én azt gondolom erről, hogy nekünk van okunk haragudni a nagyhatalmakra, amelyek önös érdekeik mentén szétvertek egy európai államot, az Osztrák-Magyar Monarchiát. Annál is inkább, mert ha megtartották volna, akkor talán nem tudott volna bekövetkezni a II. világháború az összes borzalmával együtt. Van okunk haragudni azért is, mert a magyar társadalmunkat is feldarabolták, és nem érdekelte őket, hogy a máskor fennen hangoztatott önrendelkezés elve alapján van-e joga a magyarságnak is megszavazni azt, hogy melyik országhoz szeretne tartozni. Talán arra is van okunk, hogy haragudjunk az utódállamok politikai garnitúrájának haszonélvezőire. De az biztos, hogy nincs okunk haragudni a szomszéd népekre, a szlovák, a román, a ruszin, a szerb vagy a horvát népre. És azt gondolom, hogy a harag egyébként sem jó útitárs. A tekintetünket a jövőre kell szegeznünk, és megnézni, hogy hogyan van értelme együtt élni ezekkel a szomszéd népekkel. Az ott élő magyarok is ugyanazt a kulturális, gazdasági és politikai előnyöket élvezhessék, mint a magyarországi magyarok vagy saját államuk többségi lakossága.
Milyen élményre, benyomásokra számíthat a közönség, ha jegyet vált a koncertre?
A vendégelőadóink nem csak a saját régióik dallamhagyományát tudják majd megjeleníteni a színpadon, hiszen azt mi magunk is meg tudnánk mutatni. Az ő jelenlétük viszont egy olyan érzelmi többletet hoz majd a színpadra, amelyet csak azoknak az embereknek a tolmácsolásában élvezhetünk, akik ebbe a kultúrába beleszülettek, és akik nem egyfajta önképző tevékenység keretében, esetleg valamilyen közművelődési folyamat részeként, még csak nem is valamilyen intellektuális indíttatásból tanulták meg a népdalokat, hanem azért, mert az volt az életük része. A mindennapok tevékenységei közé tartozott az éneklés az életükben, és ez teljesen másfajta zenei élményt kínál, mint a mi esetünkben, akik ezt – Kant szavaival élve- holmi kategorikus imperatívuszok mentén képviseljük a világ felé.
