Ha azt mondjuk, hogy BSzKRT, vagy BKV, akkor mindenkinek eszébe jut a budapesti tömegközlekedés. Valamikor a magyar kosárlabdázás kezdeteinél a közlekedési vállalatiak nagyon komoly szerepet játszottak a sportág életében. Mind férfi, mind női vonalon bajnokcsapatokkal büszkélkedhettek az élvonalban és számtalan játékost adtak a nemzeti válogatottakba.
Magam a hetvenes évek elején kerültem be a csapatba, ekkor a Nemzeti Bajnokság második osztályában szerepeltünk. Nagyon kellemes, családias hangulatú csapat voltunk, de Szakkay Tamás edző vezetésével komoly terveket szövögettünk az NB. I-be jutásról. Kemény mérkőzéseket játszottunk szerte az országban, elég megemlíteni a pécsi és debreceni egyetemi csapatokat, a miskolci és szegedi vasutasokat, nem kihagyva az akkori körmendi alakulatot, akik szintén a legfelsőbb osztályt tűzték ki célul maguknak.
Volt még egy sokat ígérő társaság a csoportunkban, a KSI, a Központi Sport Iskola. A felső Sporthatóság hozta létre a csapatot, tulajdonképpen mai fejjel Akadémiának neveznék az ilyeneket, de ezzel sok sportágban megelőzték a korukat. Más koncepcióval, kiváló edzőkkel, a fiatal tehetségek összegyűjtésével, és napi többszöri edzéssel készítették fel neveltjeiket a magasabb szintű sporttevékenységre. Egész nyáron dolgoztak, edzőtáborokat szerveztek, és próbálták bebizonyítani, hogy a megfelelően felkészített fiatalok is képesek helytállni a felnőttek mezőnyében. Soraikban találhattuk meg az utánpótlás válogatottak több tagját, tehát a jövő embereit. Bármennyire is fiatalabbak voltak, legyőzésük mindig komoly teljesítményt kívánt. Megfelelő körülmények között készülhettek. Ők használhatták a Népstadion területén lévő Jégszínházat, ahol egymás mellett függönnyel elválasztható három pálya segítette a korosztályos felkészítést. Hogy miért kellett ennyi felvezetés a KSI-ről? Mert a címben szereplő mérkőzést velük játszottuk.
Abban az időben még nem volt divat a zártkapus edzés, a titkolózás, mindenki láthatott mindent. A versenynaptárban kiírt mérkőzést megelőzően – úgy két hónappal – megjelent edzésünkön a KSI edzője, és papírral, tollal felszerelkezve figyelte: mit is csinálunk. Az akkori stílust az jellemezte, hogy a csapatok különféle sémákat, úgynevezett figurákat játszottak. Ezek a sémák lehettek egyszerűbbek vagy nagyon bonyolultak, de általában az irányító játékos általi elrendelés után a futások és passzolások előre megkomponált egymásutániságát jelentették, egészen a kosár eléréséig. Csak érdekességképpen említem, hogy az ötvenes években, amikor még nem korlátozták a támadásra fordítható időt, akkor volt olyan játékunk, amely 48 átadást tartalmazott. Ez volt az őskor.
A vendégségben lévő edző folyamatosan jegyzetelt, lerajzolta a játékainkat, majd későbbi beszélgetésekből megtudtam, hogy játékosaival meg is tanultatta azokat.
A mérkőzés előtti héten már nem láttuk üldögélni kedvenc székén, a BKV Sporttelepen.
Csapatunk, amely mindig látta az ellenfél edzőjét az információszerző munka közben, már hiányolta a jelenlétét. Miután láttuk a mérkőzésünkkel kapcsolatos komoly felkészülést, valamit ki kellett találnunk. Egyhangú vélemény volt – elfogadva edzőnk ötletét -, hogy játékainkat át kell számozni, és ezzel könnyebbé tehetjük magunk számára a fontos mérkőzés kimenetelét. Elkészült a kódtáblázat, majd két edzésen keresztül gyakoroltuk a megváltoztatott számokkal sémáinkat. Jól éreztük.
Ellenfelünk az eredeti sémák megadott pontjaira koncentrálták védekezésüket, és ott várták a támadások befejezését. Ezzel szemben a harmadik percben 20:0-ra vezettünk, és folyamatosan növekedett ellenfelünk zavarodottsága minden befejezett akciónk után. Az ellenfél edzőjének becsületére mondva, az első időkérés alatt leállította a csodafegyver alkalmazását, és a mérkőzés ezek után rendes mederben zajlott. Megnyertük a találkozót, és tovább küzdöttünk az NB I.-be jutásért, de az már egy hosszabb történet.
Írta: Juhász Sándor, a kosaras golfos
