Elhunyt Mikisz Theodorakisz világhírű görög zeneszerző. A Zorba, a görög című film zenéje, valamint számos más népszerű dallam írója csütörtökön Athénban, 96 éves korában halt meg.
„Görögország lelkének egy részét veszítettük ma el. Elment Mikisz, a tanár, az értelmiségi, a radikális”
– fogalmazott Lina Mendoni görög kulturális miniszter a halálhír hallatán.
A görög zene egyik legismertebb alakja évek óta szívproblémákkal küzdött, pacemaker-műtéten is átesett.
Mikisz Theodorakisz az Égei-tengeren fekvő Híosz szigetén született 1925. július 29-én, és már kiskorában felszínre kerültek különleges zenei képességei. Ifjúkorát a muzsika mellett a politika töltötte ki. A második világháború alatt részt vett az ellenállásban, majd a kommunisták oldalán a polgárháborúban. Többször bebörtönözték, majd Makronisz szigetére deportálták, és ott kegyetlenül megkínozták – mégis a börtönszigeten komponálta első szimfóniáját.
1954-ben végzett az athéni Konzervatóriumban, ezután párizsi ösztöndíjat kapott. Ígéretes nemzetközi karrier állt előtte, de 1961-ben hazatért. Szervezte a zenei életet, mozgalmat indított a kultúra megújításáért, 1964-ben parlamenti képviselővé választották. Közben komponált, koncertezett, műveiben a görög népi és egyházi zene témáit használta fel, hamarosan őt tekintették a legnagyobb élő görög zeneszerzőnek.
Nevét 1964-ben ismerték meg világszerte, amikor megkomponálta Mihálisz Kakojannisz rendező Zorba, a görög című filmjének kísérőzenéjét, a szirtaki sokaknak azóta Zorba táncát jelenti. A hatvanas években született több ismert filmzenéje (Élektra, Phaedra, Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája). 1967-ben, a fasiszta junta hatalomra kerülése után illegalitásba kényszerült. Műveinek előadását, sőt hallgatását is betiltották, őt internálták. A megrendült egészségű zeneszerző kiszabadítására Leonard Bernstein, Dmitrij Sosztakovics, Arthur Miller és Harry Belafonte szervezett nemzetközi szolidaritási mozgalmat, amely csak 1970-ben érte el célját.
Az emigrációba kényszerült Theodorakisz koncertek ezreit adta a demokrácia helyreállításáért, a diktatúra elleni harc élő jelképe lett. Az ezredesek bukása után, 1974-ben győzedelmesen tért haza, és a közügyekben is részt vállalt: két alkalommal – 1981-85 között a kommunista párt színeiben, 1989-93 között függetlenként az Új Demokrácia listáján bejutva – parlamenti képviselő, 1990-92 között tárca nélküli miniszter volt.
Mindig felemelte hangját az emberi jogok érdekében: adott kurdpárti koncertet, 1999-ben zenével tiltakozott Jugoszlávia NATO-bombázása ellen és hangversennyel segítette az 1999-es törökországi földrengés áldozatait. 1976-ban a budapesti Erkel Színházban volt nagy sikerű koncertje, 1993-ban a Budapesti Búcsú díszvendégeként járt Magyarországon.
Rendkívül termékeny zeneszerző volt, ezernél több dalt, több szimfóniát, számtalan zenekari művet, hét oratóriumot és öt operát írt. Médea című operája az antik tragédia szó szerinti megzenésítése. Az ő szerzeménye az Olimpiai Himnusz, amelyet első ízben 1992-ben Barcelonában játszottak, 1982-ben Jasszer Arafat kérésére ő komponálta a Palesztin Himnuszt.
