Ritkán kezdek angol nyelvű interjút magyar viccel, de Cédric Eeckhoutnak muszáj volt elsütnöm: flamandok jobbra, vallonok balra, és a belgák hova álljanak? Interjúalanyom nagyot nevet, amikor megosztom vele, hogy a vicc poénja valóságos szállóige lett Magyarországon (Fehér Klára még regényt is írt ilyen címmel). Viszont ami nekünk absztrakció, az Eeckhout számára a mindennapi valóság, hiszen ő tényleg egy flamand férfi és egy vallon nő gyermekeként született. Folyamatosan kutatja, mit is jelent számára a kettős identitás, mit jelent belgának, európainak lenni. Egy egész színházi előadást épített erre, amelynek nem meglepő módon Küldetés a címe. Erről a darabról beszélgettünk.
Nevezhetjük vegyes házasságnak a szüleidét?
Egyrészt igen, vegyes házasság volt az övék, másrészt ötéves koromban elváltak. Ez mind az életemnek, mind a Küldetés című darabnak fontos eleme. Szerintem mindannyiunknak megvannak a kisebb-nagyobb traumái, amelyeket érdemes és kell is analizálnunk. Belgiumban nőttem fel, de ezen belül kettős identitásúként. Olyan volt, mint Európa kicsiben: a kultúrák keveredése sok előnnyel és vonzalommal jár, de nehézségeket, problémákat is előidéz. Szóval a szüleim elváltak, és ezek után havonta egyszer találkoztam a családom flamand ágával. Apám családjában mindenki franciául beszélt, kivéve a nagyit, akivel csak mutogatva tudtam kommunikálni. Akkortájt a flamandok körében jó pontnak számított, ha valaki beszéli a gazdag Vallónia nyelvét, ellenben anyám vallon oldalán senki sem beszélt flamandul. Ez már akkor is egy politikai probléma volt. Igaz, azóta megváltozott a gazdasági helyzet, sok régió szerepe felcserélődött.
Fiatal koromtól kezdve megvolt ez a feszültség, hogy egy országhoz, de két kultúrához tartozom, és a szüleim nem tudták ezt jól kezelni. Nagyon fájt, amikor veszekedtek és elváltak. A két háztartás mellett, amelyekben felnőttem, a kulturális hátteremet maga a város, Brüsszel is formálta, amelyet ugyebár Európa fővárosának is tartanak. Egyszer, már színészként egy improvizációs munka során, ráébredtem, hogy a monogramom, C.E., azonos az Európai Közösség francia nevének rövidítésével. Újabb és újabb kapcsolódási pontokat fedeztem fel a saját történetem és az európai politika, a nemzetközi kapcsolatok között. Volt egy időszak az életemben, amikor egy komoly krízisen estem át, és különös módon ez egybeesett azzal, amikor a szakértők elkezdtek az EU kríziséről beszélni. Hihetetlen összefüggéseket vettem észre, olyannyira, hogy végül egy egész színdarabot ráépíthettem erre a tapasztalatra.
Ezek szerint a te életedre tényleg igaz az az elv, hogy “the personal is political”?
Teljesen. A Küldetés látszólag egy jópofa, könnyed darab. Tény, hogy sok elemet átvettem a stand-up műfajából, de az én verzióm azért nem csak vicces. Több szempontból is vegyítem benne a valóságot a kitalációval.
Mit értesz ez alatt?
Például eleve hárman vagyunk a színpadon. Én magamat játszom, a saját nevemet használom. Ott van még az anyukám, aki ugyan nem színésznő, mégis azonnal igent mondott, amikor megkértem, hogy szerepeljen a darabban. Pont azért írtam őt bele, mert ő maga a valóság a színpadon. Az igazi anyukám, amint igazi belga krumplit süt nekem, egy hagyományos fogást a családi asztalról. Na meg ott van a macskám is, Jézus, aki tényleg létezik, de persze nem egy igazi macska játssza, hanem egy beöltözött ember. Általában az egyik legjobb barátom az, néha a férjem. Tehát ott van az igazi anyukám és egy nem igazi macska. Emellett a darabban egyedülálló férfiként jelenítem meg magamat, aki keresi a szerelmet és a válaszokat arra, hogy a korábbi kapcsolatai miért nem működtek. Amint említettem, szerencsére ez azóta megváltozott, most már házas vagyok. De minden fiktív elem ellenére is legalább 70-80%-ban igaz, amit mutatok a színpadon.
A Küldetés a saját történetemet és Európa ideáját mutatja be sokféle módon. Például amikor még tényleg egyedülálló voltam, bejártam a kontinenst és sok városban találtam nagy szerelmeket. A legtöbb ilyen kapcsolat nem bírta ki a fizikai távolságot, de emellett kulturális különbségek is felmerültek. Más nyugat-európainak lenni, mint kelet-európainak, akár a gazdasági, akár a társadalmi szempontokat nézem. A Küldetésben párhuzamot vonok a saját kríziseim és Európáéi között. Például a brexit idején sok mém készült arról, mintha az Egyesült Királyság válna az Uniótól, de én tényleg eljátszottam a gondolattal és bele is írtam a darabba, hogy valós szerelmi kapcsolatok is kihűlhettek például azért, mert a két partner mást gondolt a népszavazás fontosságáról. Egy másik fontos jelenet a magyar ex-szerelmemhez kapcsolódik. Az ő darabbeli karakterét is több elemből gyúrtam össze, hozzávettem más magyar LMBT+ emberektől hallott tapasztalatokat is. Sokat meséltek az országról, arról, ahogy a közbeszédben egyre inkább az állam ellenségeiként ábrázolják őket.
Szóval más forrásokat is használtál a saját történeteiden kívül?
Egész pontosan nyolcvanhét interjút rögzítettünk ehhez az előadáshoz.
Hűha!
Bizony. Megkértük a kollégáinkat Európa-szerte, hogy kössenek minket össze az ismerőseikkel, de lehetőleg ne a színházi és művészeti világból. Így is volt pár művészünk, de a többség átlagos ember volt, mindenféle európai ország lakosai. Fiatal, öreg, nő, férfi, meleg, heteró. Sok személyes és politikai kérdést tettünk fel nekik, például, hogy szerintük mitől működik egy kapcsolat, hogyan kezeljük a szakítást, miért jönnek össze újra emberek még nagy krízisek után is, hogyan telik egy átlagos vasárnapjuk a családdal, hogy éreznek az EU iránt. Több mint ötven órányi videóanyag gyűlt így össze, amelyből pár percet felhasználok a darabban is. Leginkább a személyes kérdésekre adott válaszokat használtam, de mivel az előadás politikai témájú is, így a magánéletre vonatkozó mondataiknak is több rétege lehet. Emellett pedig az éppen jelenlévő nézőkkel is beszélgetek egy kicsit, hiszen az európaiakkal, Európáról folytatott dialógusom soha nem érhet véget.
Milyen érzést vált ki belőled az, hogy Budapesten lépsz majd fel ezzel a darabbal?
Nagyon büszke vagyok arra, hogy meleg, queer, európai emberként Budapesten előadhatom ezt a műsort. Jó értelemben kiráz a hideg attól, hogy ezt mondom. Ugyanis én nemcsak az európai eszmében hiszek – a magam kritikai jellegű, de idealista módján -, hanem az emberiesség eszméjében is. Ez a darab egy ember identitásának ezerféle rétegéről szól, és manapság különösen fontos, hogy minél több személyes történetet meséljünk, akármiről szóljanak is. Ezúttal egy kora negyvenes éveiben járó meleg férfit hallhattok majd, aki olyan ideálokról beszél, mint szolidaritás, elfogadás, a közös gyökereink felkutatása. Úgyhogy mindenkit nagy szeretettel várok a Küldetésre. Igen, még Önt is, tisztelt miniszterelnök úr.
