A cannes-i filmfesztivál sokszínű kavalkádjában mindig érdemes megkeresni a skandináv filmművészet legújabb alkotásait, amelyek legtöbbször nyugodt, mégis elgondolkodtató filmélményt ígérnek letisztult képi világukkal, lassú sodrású cselekményükkel és a gyönyörűen fényképezett északi tájak hátterével. Idén sem hiányozhattak a Croisette-ről a jobbnál jobb északi történetek.
Az idei előtti az utolsó, 2019-es fesztiválon A legfehérebb nap című izlandi dráma festményszerű képeivel nyugodhattunk meg mintegy két órára a filmről filmre való rohanás közben, 2018-ban az Izlandi amazon hősnőjének csendesen izgalmas kalandjait figyelhettük lélegzetvisszafojtva, de a korábbi fesztiválokon is mindig voltak olyan északi filmek – például Thomas Vinterberg, Ruben Östlund vagy Lars von Trier alkotásai – amelyek kiemelkedő mesterműveknek bizonyultak. A fesztivál résztvevői – a szakma, az újságírók és a cinéphile-ek, azaz a mozirajongók akkreditált csapata – minden évben különös figyelmet szentelnek a dán, svéd, norvég és izlandi alkotásoknak még akkor is, ha ismeretlen, elsőfilmes rendezők műveiről van szó: a hosszú évek tapasztalata azt igazolja, hogy ezekkel a filmekkel általában nem nagyon lehet mellélőni.
Idén különösen erős a skandináv jelenlét Cannes-ban. (A „skandináv” filmművészetet ezúttal tágabban értelmezzük, és a finneket is közéjük soroljuk – hiszen a cannes-i tengerpart mentén húzódó nemzetközi pavilonok között is egymás mellett vannak ezek az országok, sőt a fesztiválhoz kapcsolódó rendezvényeiket, fogadásaikat is szívesen tartják meg közösen.) A versenyprogramba egy norvég és egy finn filmet válogattak be. A Verdens Verste Menniske ’A világ legrosszabb embere’ 12 fejezetben mesél el egy friss, modern és megható történetet szerelemről, párkapcsolatról, életről és halálról, eleven és csodálatos színészi alakításokkal. A Hytti Nr. 6 ’A hatos számú fülke’ című film egy nagy vonatos utazásról és két ember csendes egymásra találásáról szól: itt írtunk róla korábban. Mellettük a versenyprogramban még egy tiszteletbeli északi film is helyet kapott: Mia Hansen-Løve dán származású francia rendező Bergman Island (Bergman-sziget) című alkotása, amely ugyan főként angol nyelvű, de közvetve a leghíresebb svéd rendezőről szól, és a híres Fårö-szigeten, Bergman lakóhelyén játszódik svéd és norvég mellékszereplőkkel.
Idén a mellékszekciókban is hangsúlyosan képviseltetik magukat az északiak. A fesztivál történetében először választottak finn filmet a Kritikusok Hete programjába: a szomáliai származású finn rendező, Khadar Ayderus Ahmed drámája, a The Gravedigger’s Wife (’A sírásó felesége’) afrikai történetet mesél el. Az Un Certain Regard elnevezésű válogatás programjában pedig a The Innocents (’Az ártatlanok’) című norvég szupernaturális thrillert és a Lamb (’Bárány’) című izlandi drámát mutatták be.
Egészen különböző műfajú filmekről van szó, de közös bennük az északi filmekre jellemző visszafogottság és egyszerűség, a sallangmentes történetmesélés és a gyönyörű, nyugodt képi világ. Egyszerűen jó nézni ezeket a filmeket még akkor is, ha éppenséggel természetfeletti szörnyek jelennek meg a fjordok között, vagy borzalmas tragédiák következnek be a szereplők életében.
Az Un Certain Regard két skandináv premierjét különösen a szokatlan és abszurd filmek rajongói fogadták nagy örömmel. Mindkettőben központi szerepet játszanak a gyerekek. Eskil Vogt filmje, a The Innocents egy norvég lakótelepen élő kisiskolás csapat eleinte ártatlan játékokkal telő, majd napról napra félelmetesebb világát mutatja meg, ahol a legtündéribben mosolygó gyerekekről is egyre ijesztőbb dolgok derülnek ki. A rengeteg feszültséggel és egyre nyomasztóbb és kellemetlenebb jelenetekkel teli film első pillantásra egyszerű szupernaturális thriller (olykor az ülésből kiugrós vagy hangosan felsikoltós fajtából, ahogy a cannes-i vetítés közönségének reakciói is mutatták), de az erős rendezői koncepció, a magával ragadó, nyugtalanító hangulat és a mesteri lezárás egyaránt indokolja a részvételét a cannes-i filmfesztivál „egy bizonyos nézőpont” elnevezésű programjában.
A szekció fődíját 2015-ben elnyerő, szintén izlandi Kosok után ismét fontos szerepet kapnak a birkák az Un Certain Regard válogatásában. A Lamb egy három- (vagy inkább három és fél) szereplős dráma. Egy fiatal házaspár éli mindennapjait a világtól távoli izlandi farmon: birkát tenyésztenek, gazdálkodnak, rádiót hallgatnak, és láthatóan nagyon jól megvannak ezen a hegyekkel körülölelt, rideg, de gyönyörű vidéken. Néhány jel azonban arra utal, hogy egykor valami sorsfordító dolog történhetett a múltjukban, amiről látványosan nem beszélnek soha. Egy nap hirtelen minden megváltozik, megmagyarázhatatlan események következnek be, és megjelenik egy váratlan szereplő, aki furcsa boldogságot hoz a házaspár életébe. Felbukkan a férj bátyja is: eleinte egyáltalán nem érti, mi történik öccse és sógornője házában, de egy idő után úgy dönt, elfogadja a furcsa játékszabályokat.
Ez a film is tudja azt, ami a skandináv mozi egyik legjellemzőbb ismertetőjegye: az élet legegyszerűbb, legmindennapibb pillanatait mutatja meg, és mindez valahogyan egy másodpercre sem válik unalmassá. Esznek, alszanak, dolgoznak, birkát etetnek, macskát simogatnak, olvasnak benne – és mi nézzük, és néznénk még akár sokkal tovább is. Ehhez a mesteri rendezés és fényképezés mellett a három főszereplő alakítása is hozzájárul: A tetovált lány trilógia svéd verziójából ismert Noomi Rapace különleges arcát tényleg órákig lehetne nézni, de partnerei: Hilmir Snær Guðnason és a betoppanó fivért alakító Björn Hlynur Haraldsson is zseniálisak, különösen az utóbbi komikus jelenetei. Mert ez a film egyes pillanataiban nagyon vicces is: idén már több mint húsz filmet láttunk Cannes-ban, köztük vígjátékokat is, de ennyi hangos nevetést még egyszer sem hallottunk. A magyar nézőket (és a világ megannyi Tarr Béla-rajongóját) a történet jól fejbe kólintó konklúziója után még egy külön meglepetés is várta a vetítés végén: a kreditlistáról kiderült, hogy a Lamb executive producere a legendás magyar rendező, akinek a nevét lelkesen meg is tapsolta a cannes-i közönség.
