A szombati nap szelíd meglepetése egy szívmelengető és gyengéd humorú finn film volt Cannes-ban. Évek óta nem válogattak finn filmet a cannes-i versenyprogramba, ezelőtt az utolsó Aki Kaurismäki Le Havre (Kikötői történet) című alkotása volt, amely tíz éve mutatkozott be a Fesztiválpalotában. A talán legismertebb finn rendező, aki korábbi filmjeivel rendszeres vendég volt Cannes-ban, a Kikötői történet óta csak egy nagyjátékfilmet készített – A remény másik oldala című feledhetetlen remekművet –, de azt nem Cannes-ban, hanem Berlinben mutatta be, ahol Ezüst Medvét is nyert vele. 2016-ban azonban Kaurismäkié mellett egy másik finn alkotó nevét is megjegyezhettük. Az Un Certain Regard elnevezésű szekcióban felbukkant egy fiatal, elsőfilmes rendező, Juho Kuosmanen, és már akkor látszott, hogy rá érdemes lesz odafigyelni. Akkor az Olli Mäki legboldogabb napja című, érzékeny és eredeti életrajzi sportfilmjével elnyerte a szekció fődíját, és most újra itt van Cannes-ban, ezúttal a fő versenyprogramban.
Az egyik legjelentősebb kortárs finn írónő, Rosa Liksom azonos című regénye nyomán keletkezett filmje, a Hytti nro 6 (‘6-os számú fülke’) egy végtelen hosszú vonatút története. A késő nyolcvanas, kora kilencvenes években járunk. A fiatal finn archeológushallgató, Laura Moszkvában van tanulmányúton, és nagyon szerelmes a nála idősebb orosz tanárnőbe, Irinába. Értelmiségi partikra járnak együtt, ahol sűrű cigarettafüstbe burkolózva irodalomról, filozófiáról és művészetről beszélgetnek. Korábban az volt a tervük, hogy együtt elutaznak a távoli Murmanszkba, hogy megnézzék az ott található, sziklába vésett írásokat, azaz petroglifákat, Irina azonban lemondja az utat, és Laurát se nagyon marasztalja – talán nem is igazán bánja, hogy megszabadul tőle.
Az önbizalomhiányos és mindig kicsit szomorú lány kicsit vonakodva indul el egyedül a messzi és ismeretlen északra. Felszáll a vonatra, és miután mindent elrendezett a várakozásainknak megfelelően élénk kék szemfestéket viselő, undok kalauznővel, elfoglalja a helyét a hálókocsiban. A hatos számú fülkét egy rémes társsal kell megosztania, akivel egy órát is nehéz lenne kibírni, nem hogy több napot és éjszakát. A kék szemfestékű nőtől hiába kér segítséget, szó sem lehet arról, hogy másik helyet kapjon a vonaton, meg kell békélnie tehát a kopaszra borotvált, láncdohányos, vodkázó bunkóval. Pétervárnál majdnem visszafordul, de a vonat várakozása alatt lebonyolított rövid telefonbeszélgetés Irinával egyértelművé teszi, hogy nem nagyon várják vissza Moszkvába. Megadóan folytatja tehát az útját. De egy idő után kiderül, hogy semmi sem az, aminek tűnik, és a pokolinak ígérkező vonatút során egy sorsfordító találkozás története bontakozik ki: két esendő ember kapcsolódása és bizonytalan egymás felé fordulása. A külvilág végtelenül sivár és deprimáló közege, a hóvihar, a végtelen jég és szürke sötétség eleinte a belső hangulat reménytelenségét tükrözi vissza, később azonban már kontrasztot alkot a belül lassan kibontakozó enyhüléssel és melegséggel.
A látvány nekünk, kelet-európai nézőknek talán túlságosan is ismerős: a hómezők és északi tengerpartok persze kevésbé, a kovászos uborkás üvegek, reménytelen vonatállomások, telefonfülkék viszont annál inkább. A látványtervező, Kari Kankaanpää hiteles és hangulatos miliőt teremtett, amelyet az operatőr, Jani-Petteri Passi kamerája mesterien beállított, visszafogott színvilágú képekben mutat meg. A vonatfülke beszorított világa, az északi hómezők végtelensége, a murmanszki városkép egyszerre nyomasztó és izgalmas.
A két főszereplő alakítása érzékeny és vibráló: Laurát a fiatal finn színésznő, Seidi Haarla játssza, aki a film vörös szőnyeges premierjén csodálatos estélyi ruhában jelent meg, és olyan ragyogóan szép volt, hogy szinte el se hittük, hogy valóban ő az a csúnyácska, zsíros hajú lány a murmanszki vonatról. A Ljohát alakító orosz színész, Jurij Boriszov is tökéletesen átlényegült az esendőségét faragatlansággal leplező, bizonytalan, szeretetre vágyó emberré. Ők ketten különleges érzékenységgel formálják meg az egymás felé lassan nyitó idegeneket, de a mellékszerepekben is zseniális alakításokat láthattunk: a nagyvilági entellektüel Irina (Dinara Drukarova), a kellemetlen kalauznő (Julija Aug) és Ljoha nevelőanyja (Lidia Kostina) szerepét egyaránt tökéletesen kiválasztott színészek formálják meg.
A 6-os számú fülke főcímzenéje a Voyage, voyage című francia elektropopszám a nyolcvanas évekből, és tényleg – bár egyáltalán nem klasszikus road movie-ről van szó – igazi utazás ez a film: utazás térben, időben, kultúrák között és lélektani értelemben is. Utazás a világ egyik legkevésbé vonzó helyére, amely a végtelen hómezők és bányák mellett titkos kincseket rejt, egy olyan, hihetetlenül izgalmas korba, amely egy nagy változás küszöbét jelentett; utazás a megszokottból az ismeretlenbe, és az előítéletektől az elfogadás felé – ahol a saját magunk elfogadása épp olyan fontos, mint a többi emberé.
