“Operaénekes. Díva. Hanggal festő. Hűvös szőkeség a messzi északról. Az elmúlt években így írtak le engem, de én egészen másmilyennek látom magamat. A színpadon álló Elīna Garančának nem sok köze van a magánember Elīna Garančához. Nem érzem magam közel a régi idők díváihoz, akik a színpadon kívül is megélték ugyanazt a szerepet. Számomra a színpad különleges. Lettországban senki sem lépne rá utcai cipővel – a hétköznapok és a külvilág mocska nem való oda. Ez egy másik világ, a varázslaté, a képzeleté, az erős érzelmeké. Amíg ott állok, egészen a közönségé vagyok. De ha a függöny legördül és a taps alábbhagy, (…) visszatérek az igazi életembe. Anya vagyok, feleség, lánygyermek és nő.”
Elīna Garanča operaénekesnő német nyelvű önéletrajzi könyvének kezdősorai ezek. Vajon miért érezte szükségét ez a még mindig csak 45 éves művész, hogy máris megírja élete történetét? “Csak” a rajongóinak szeretett volna vele kedvezni? Vagy talán úgy érzi, annyira félreértik őt, annyira a fent említett sztereotípiákkal azonosítják, hogy muszáj megmutatnia a világnak ezt a másik Elīnát? Az mindenesetre tény, hogy Garanča története nem mindennapi. Az egykori Lett Szovjet Szocialista Köztársaság szülötte hatalmas ívű karriert futott be: a zenekritikusok szerint ő Carmen egyik legautentikusabb megszemélyesítője, aki nélkül ma már elképzelhetetlen lenne a kortárs európai operaélet. Pedig annak idején még ő maga sem lehetett biztos benne, hogy van helye ezen a pályán…
Tehénistálló, vécépapír, cigaretta
Az imént említett könyvnek már a címe (Két világ között) is elárulja, hogy Garanča életét mennyire végigkísérték a kettősségek. Ott van ugyebár a már említett művészélet és magánélet, ahogy két világ az apró Lettország és a hatalmas Európa is. Abból, ahogy Garanča visszaemlékszik a gyermekkorára, azt is megtudhatjuk, hogy már egészen kiskorában kétféle életet élt. Szülei értelmiségiek voltak, anyja maga is énekesnő, az ő szüleik viszont parasztok. Márpedig a kis Elīna rengeteg időt töltött a nagyszüleivel, ami azt jelentette, hogy őt és a bátyját ugyanúgy munkára fogták a földeken, ugyanúgy hajnalban keltek, cipekedtek, ellátták az állatokat, mint a felnőttek. Az iskolában Garanča nem találta a helyét, egyik gyerek sem érthette meg igazán a kétféle hátterét, és ő sem hasonlított a többi kislányhoz – aminek, emlékszik vissza keserűen, legalább annyi előnye volt, hogy a fiúk sem mertek belekötni egy ilyen fizikai munkához szokott, izmos, nagydarab lányba.
Másfelől viszont hiába volt kemény a paraszti élet, a nagyszülők odavoltak a zenéért. A nagymamám mindig tudta, mi megy az operában, emlékszik vissza Garanča. A nagypapája és a három fivére lelkes amatőr zenészek-énekesek voltak, nem telhetett el családi ünnepség élő muzsikálás nélkül. A gyerekek zongorázni tanultak, habár egyikük sem szerette ezt a hangszert. Garanča bátyja idővel át is váltott klarinétre, de a lányukkal szigorúbbak voltak a szülők, így a későbbi operaénekesnő tizenkét évet töltött a zongora előtt. A színpad már ekkor is vonzotta, de még maga sem tudta igazán, mi lehetne az ő útja. Színészet? Hangszeres zene? És ha nem zongora, akkor mi? Talán egy fúvós hangszer…?
A nagymamája halála, majd a Szovjetunió felbomlása hatalmas változásokat hozott Garanča életébe. A rendszerváltás Lettországban kemény életet, hiánygazdaságot jelentett, viszont a család az örökségből vett magának egy kis földet a főváros közelében, így közelebb kerültek a rigai kulturális és zenei élethez. Ettől persze csak egy kicsit lettek könnyebbek a mindennapjaik: az énekesnő felidézi például, hogy az apja a két gyerekkel állt sorba órákon át vécépapírért, mert a családok néhány gurigával többet kaphattak, amit aztán büszkén cipeltek haza…
Garanča a középiskolában végre talált egy barátnőt, egy szintén zenészcsaládból származó lányt, akivel együtt ütötték el az időt, amíg a szülők gyakoroltak. Nemcsak otthon ültek, hanem diszkóztak, partidohányoztak is. Érettségi után aztán Garanča megpróbálkozott a színész szakkal, de oda nem vették fel; a kulturális menedzser szakot, ahová viszont igen, unalmasnak találta és hamar ott is hagyta. Ekkor döbbent rá hirtelen, hogy valójában énekelni akar. Az első ember, akivel megosztotta az ötletét, természetesen anyja, a mezzoszoprán volt – aki viszont így reagált:
“Szólóénekes már biztosan nem leszel, a diszkózás meg a cigaretta tönkretette a hangodat!”
Akkor rettenetesen fájtak neki ezek a szavak, de Garanča ma már úgy sejti, anyja csak féltette őt a pálya nehézségeitől, ezért reagált elsőre ilyen bántóan. Másodszorra viszont már ő maga keresett zenetanárt a lányának, aki segített Garančának felkészülnie a felvételire – és fel is vették.
Csekk, szerelem, kiscsillagok
A többi már történelem. Elīna Garanča hamarosan a rigai zenei élet sztárja lett, de nem állt meg itt: tanulmányait Bécsben, majd az Egyesült Államokban folytatta. Diplomaszerzés után Németországban, Meiningenben lépett fel először a helyi színházban. Az első ott kapott csekket (mint a jól végzett munka szimbólumát) akkora becsben tartotta, hogy hazavitte és bekeretezve kitette a falra. Később a kollégái szóltak neki, hogy jó-jó, a taps és a dicséret is nagy dolog, de talán mégis érdemes lenne a fizetséget is begyűjtenie a munkájáért…
Az igazán nagy áttörésre pár évvel később, a Salzburgi Ünnepi Játékokon került sor, ahol a Titus kegyelme című Mozart-operában láthatta a közönség, majd a bécsi Staatsoperben, a párizsi operában és a New York-i Metropolitanben is megfordult. Neve hamarosan összeforrt legfőbb szerepével, Carmennel, amelyből nemsokára kilenc részletet (áriát és duettet) hallhatunk a Müpa színpadán. A koncertet egy brit karmester, bizonyos Karel Mark Chichon vezényli majd, akivel Garanča sok éve egy közös munka kapcsán találkozott először. A kemény próbafolyamat és előadás után csak a banketten kezdtek el beszélgetni, ez viszont annyira jól sikerült, hogy a pár azóta összeházasodott és két gyermeket nevelnek együtt.
Két híresség egy családban nem könnyű menet, Garančának és Chichonnak sok fejtörésébe kerül, hogy a naptáraikat egymáshoz igazítsák, sőt, arra is volt már példa, hogy Chichont nepotizmussal vádolták meg, amikor a feleségét választotta egy kanári-szigeteki munkára; Lettország viszont állampolgárságot adományozott neki az ország jó hírnevéért tett ‘szolgálatai’ miatt. Az biztos, hogy a pár keményen dolgozik, és nemcsak egymást támogatják a karrierjükben, hanem fiatal zenészeket is. Ausztriában külön erre a célra létrehoztak egy JövőHangok nevű tehetséggondozó programot. A koronavírust kijátszva pedig nemsokára hatalmas szabadtéri koncertet tartanak majd tanítványaik és zenészbarátaik körében egy osztrák apátság kertjében, amely az impozáns ‘Klasszikusok a Csillagok Alatt’ nevet viseli.
Milyen szerencse, hogy legalább nekünk, magyaroknak nem kell Ausztriáig mennünk, hogy hallhassuk ezt a különleges sorsú operaénekesnőt. Ne feledjük: június 30-a, Müpa, Elīna Garanča koncertje Karel Mark Chichon vezényletével, francia, olasz és spanyol romantikus zeneszerzőkkel és egy mediterrán egyveleggel. Kár lenne kihagyni!
