Hangos csendéletek
„Világéletemben utáltam a csendéleteket”
– írja Apáti-Tóth Sándor kiállítási katalógusa élén. Ehhez képest a június 17-én este megnyíló, és egy hónapig védettségi igazolvánnyal látogatható kiállításon, a ceglédi Kossuth Művelődési Központban csak csendéleteket láthatunk, ha A kertész kedvese című gyönyörű aktfotót is ide számítjuk. A fotóművész persze a prospektus bevezetőjében megmagyarázza, hogyan szeretett bele abba, amit utált, azaz a csendéletbe. És így van ez jól. Megtörtént velünk is, de hányszor! Nyakig beleesni valakibe vagy valamibe, akitől, amitől undorodtunk előbb, nem ritka. (Persze a fordítottja gyakoribb.)
Ezeket a fotókat persze fatális tévedés csendéleteknek nevezni. Némelyik nagyobbat szól, mint a csatajelenetekről készült festmények, amelyekből lehet néhány tízezer a képzőművészet elfekvőjében.
Az Október című kép például, a hervadt rózsákat átkötő nemzetiszínű szalaggal felér egy néma tüntetéssel. Némával? Harsogóval. Persze attól függ ki nézi.
Ugyanilyen „hangos” a Harsonás című fotográfia az angyalt ölelő világos háttérrel, és azon túl a tömör sötéttel, amelyeket majd fénybe von talán a trombitaszóval jelzett irgalom az utolsó ítélet napján.
Utoljára hagytam a már fentebb említett képet, A kertész kedvesét, Apáti-Tóth Sándor talán egyetlen ismert – teljes testről készült – aktfotóját. Akinek ez nem a vágy kiáltása –, annak már jó, mert beteljesíthetetlen óhajok nem gyötrik.
A kiállításon látható többi csendélet, például a nagyapa történelmi patinával bevont órája, a pohárnyi vízben menekülést kereső hal vagy az avarban álló időmarta sámlin heverő kalap is inkább kiáltás, mint halk sóhaj.
Végezetül, csak a hat évvel ezelőtt a Librariusban megjelent soraimat idézhetném Apáti-Tóth Sándorról, mert ma sincs róla pontosabb mondandóm.:
„A felnőtt, gondolkodó ember tudja, hogy évei múlásával, amint lassan halad „az élet egyre mélyebb erdejében”, tisztul előtte a kép, mind egyszerűbb és szikárabb lesz a látvány, mígnem elérkezik a végső kapuhoz, ahol a köznapok viháncai már egészen lekopnak róla, és lassan nem marad más fontos dolog számára, mint a levegő, a víz, a kenyér és esetleg egy simogató kéz. Az alkotó ember is ezt az utat járja be, ha tehetséges. Ifjúsága vibráló, mindent kimondani akaró műveitől eljut a szikár, tömör, végső jelképekig.”
Nógrádi Gábor
