Bartók Béla mindhárom színpadi művét színre állította már Juronics Tamás. A nagy magyar zeneszerző kiemelkedő szerepet tölt be a táncos-koreográfus pályáján. Táncjátékot komponált a Fából faragott királyfira, ezt a Szegedi Szabadtéri Játékokon, a Dóm tér hatalmas színpadán is bemutatták, és darabot alkotott a Táncszvitre is. Megrendezte a Kékszakállú herceg várát, amelyben a Prológot minden előadáson maga Juronics mondta el a függöny előtt. A csodálatos mandarint pedig bízvást tekinthetjük Juronics főművének, amelyet éveken át ő is táncolt, bár pár éve már átadta a címszerepet egy fiatalabb kollégájának. A Müpa felkérésére most Bartók egyik utolsó nagyzenekari művére, az 1943-as Concertóra készített darabot. A koronavírus-járvány miatt a bemutató online formában május 26-én lesz, mint Bartók Tavasz Fesztivál a záródarabja. A Szegedi Kortárs Balett ezúttal élőzenére táncol, a Nemzeti Filharmonikusok játszik. A koreográfussal, a Szegedi Kortárs Balett művészeti vezetőjével és néhány táncosával még a szegedi próbák alatt beszélgettünk.
– A Concerto eredetileg nem tánczene. A darab formája lassan alakult ki, vagy hirtelen jött ötlet volt?
– Viszonylag gyorsan megfejtettem a magam számára ezt a művet. Bartók alkotásait jól ismerem, színpadra állítottam őket, ezért úgy gondolom, érzem azt a gondolkodásmódot, ahogyan a zenét szerkeszti. Ráadásul ez a zene tele van olyan üzenetekkel, amelyek kapcsolódnak a színpadi művekhez is. És legalább annyi szenvedély van benne. Ez a fajta érzelmi túlfűtöttség, érzelmi kifeszülés, a mondanivalónak ilyen direkt megfogalmazása ismert volt számomra. Ugyanakkor az elmúlt időszakban sokat olvastam Bartóknak erről a korszakáról, New York-i tartózkodásáról, a mű megírása előtti állapotáról. Betegségéről, honvágyáról, nehéz anyagi helyzetéről, a munka hiányáról, és arról, hogy akkor már három és fél éve nem írt zenét. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy milyen szoros kapcsolat van a lelki-fizikai állapot és a Concerto között – pontosan erről az állapotról szóló mű. Ezért döntöttem úgy, hogy összekötöm a szerző lelki-fizikai állapotával. Ez a táncdarab Bartókról szól, Bartók szenvedéséről, Bartók fantáziájáról, honvágyáról, és ennek a műnek a születéséről.
– Ha ez ember megnézi Bartók képet, vagy meghallgatja a hangját, egy alacsony, vézna, kicsit reszketeg férfit lát…
– Éppen ezt az ellentmondást akarjuk megjeleníteni, nem pedig feloldani! A színpadon két nagyon különböző világot ábrázolunk. Az alapszituáció, hogy Bartók Béla fekszik a kórházban, betegen, és a felesége, Pásztory Ditta vele van. A férfi szenved, a nő ápolja. Mellettük megjelenítjük a zeneszerző lázálmait, a fantáziavilágát. Az idős szerző képzeletében megjelennek régebbi műveinek figurái, a Fából faragott királyfi, a Kékszakállú, vagy a Mandarin. Ez egy sokkal színesebb, burjánzóbb világ, mint a kórházé. Ráadásul a feleség az álmokat nem látja, ami újabb izgalmas feszültségforrás. Ez óriási kontraszt. Ott van Bartók, a törékeny, beteg ember, ugyanakkor a lelkében hatalmas viharok dúlnak, és ezt hangokban meg tudja formálni.
– Nagyon különböző karakterek jelennek meg ebben a darabban…
– … és nagyon különböző karakterű művészek vannak a társulatban is, úgyhogy minden szerepet jól ki lehet osztani. Ráadásul egy koreográfusnak megvan az az előnye is, hogy egy figurát az adott táncos adottságaihoz, egyéniségéhez tud igazítani.
– A próbán még nem volt díszlet és jelmez. Milyen látványra számítson a publikum?
– Mivel a zenekar is a színpadon fog ülni, díszlet nem lesz, ezért a jelmezek szerepe megnő. Most nem színházi jelmeztervezőt kértem fel, hanem divattervezőt. Mojzes Dórának ez lesz az első színpadi munkája, szabad kezet kapott, és nagyon élvezte. Az ismert színpadi figurákon túl olyan szimbolikus alakokat is megteremtünk, mint a Haza, vagy Sátán. Vagy életre kel a zongora. Van még egy érdekesség: Bartóknak volt egy hobbija, amit kevesen tudnak, imádta a rovarokat. Mániákusan gyűjtötte, preparálta őket, selyemhernyókat is nevelt. Ha ez számára ennyire fontos volt, akkor arra gondoltam, jelenítsük meg a lázálmokban. A zongora egyszer csak lábakat növeszt és kikel belőle egy Pókasszony, aki a csápjaival és a hálójával körbefonja a szerzőt, a Haza szerepében Heim Boglárka pedig egy hatalmas, nemzeti színű szárnnyal fog megjelenni.
– Gondolom, nem ez lesz az egyetlen előadás.
– Azt tervezzük, a Concertót ősszel Szegeden is bemutatjuk, ugyancsak élőzenével, a Szegedi Szimfonikus Zenekarral, Gyüdi Sándor vezényletével.
- A Bartók Tavasz virtuális hangversenytermébe a belépés díjtalan.
Alkotótársak
Az álmokban a Kékszakállút táncolja, de társkoreográfusként is benne van a darabban Czár Gergely.
– Az alapkoncepció Tamástól származik, ha együtt dolgozunk, akkor mindig fölosztjuk egymás között a feladatokat. Én szívesen csinálok duetteket, és ebben a darabban is a legtöbb duettet én koreografáltam, a tömegjeleneteket inkább Tamás. Bár a saját kettőseiknek a megalkotásába minden táncos maga is beledolgozott. Teljesen más stílust kellett alkalmaznom Bartók és Ditta duettjeiben, azokban a törődés és aggódás a fő hangulat. A látomásokban viszont a lendület, a szenvedély. Ráadásul Kékszakállú és Judit sorsát, amiről az eredeti egyórás darab szól, 3 rövid jelenetben kell megmutatni. És ugyanez vonatkozik a többi megidézett darabokra is.
Évekig a Szegedi Kortárs Balett tagja volt Csetényi Vencel. Ma már civil foglalkozást űz, de néha visszajár az együttesbe táncolja régi szerepeit. Most Juronics Tamás hívta vissza, mert termetre és arcra is nagyon hasonlít a zeneszerzőre.
– Nagyon szeretem Bartók zenéjét, több darabjában is táncoltam, ezért különösen örültem a felkérésnek. A szerep különlegessége, hogy Bartók egyaránt táncol a ‘valóságban’, a kórházban a feleségével, és képzeletében megjelenő hőseivel. Ő a kapocs a két réteg között. Zenei motívumok is megjelennek a képzeletében, vezényli is néha a régebbi muzsikákat. Ez különösen nagy kihívás táncosként és színészileg is. Persze előny, hogy külsőleg hasonlítok a szerzőre, de lelki rokonság is van köztünk, én is inkább visszahúzódó, befele forduló alkat vagyok.
Bartók feleségét, Pásztory Dittát Bocsi Petra alakítja.
– Ez egy nagyon nehéz szimfonikus mű, nagyos erős zene, nem véletlenül Concerto a címe, a zenekarnak eljátszani is komoly feladat. Darabot csinálni rá, az meg még nehezebb. Először nagyon furcsának találtam ezt a zenét, de ahogy dolgozunk vele, egyre jobban tetszik. Az, hogy eleve nem tánczenének készült, szerintem kevéssé befolyásolja a mi mozgásukat, hasonlóan kell táncolni, mint mondjuk a Fából faragottban. A mozdulatok teljesen illeszkednek a zene ritmusához és hangulatához. Számomra az is kihívást jelent, hogy a saját koromnál 20 évvel idősebb nőt kell megjelenítenem.
