Mindenen túl címmel jelent meg tavaly Horváth Charlie legújabb lemeze, a Fonogram-díjat érő album mellé az énekes idén a Petőfi Zenei Díj életműdíját is átvehette. A Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Heteken, a Müpában tartott online koncertjét láthatja majd a közönség május 19-én, ennek apropóján a fellépésről és az új lemezről Charlie-val beszélgettünk.
Tizennégy év szünet után jelent meg a Mindenen túl című új lemez, pedig előtte viszonylag sűrűn érkeztek az új anyagok. Miért maradt ki ilyen sok idő?
Észre sem vettem, hogy így elrepült az idő. Elég sok minden történt ebben az időszakban: többen meghaltak körülöttem; anyukám, apukám és a feleségem is elment. Közben pedig rengeteget dolgoztam, született egy unokám, ellopták a kocsimat, úgyhogy el voltam foglalva, és emiatt nem elsősorban az új lemez körül forogtak a gondolataim. Pár évvel ezelőtt már az is megfogalmazódott bennem, hogy talán már nem is érdemes új albumot készíteni.
Mi lendítette át ezen a holtponton?
A koncertek után mindig szoktam időt szakítani arra, hogy találkozzak a rajongókkal, autogramot adjak, beszélgessünk kicsit. Állandóan kérdezték, hogy mi van a lemezekkel. A régiekkel nem is igazán tudom, hogy mi a helyzet: van olyan, ami elfogyott; van, amit újra kiadtak, de én ezekből anyagilag nem is részesülök egyáltalán, és erre a kis időre már nem is nagyon érdekel, hogy kik gazdagodnak meg rajtam. Egyszer aztán 2019 nyarának elején jöttünk haza a busszal és felvetettem, hogy kellene már egy új lemez, mindenki kezdjen el dolgozni, mert lenne rá igény. Kezdetben úgy volt, hogy az én stúdiómban csináljuk, de aztán bekrepáltak nálam a szerverek, így megegyeztem Dorozsmai Petivel, akivel szinte az összes korábbi Charlie-anyagot is csináltam, hogy januártól miénk a stúdió. Kicsit féltem ettől a lemeztől, mert életemben először én producereltem az egész folyamatot, de végül összejött 14 dal 50 zenész közreműködésével.
A Charlie-szövegek többségét eddig Horváth Attila jegyezte, most viszont csak egy dalt írt a lemezre.
Attila megkapta a dalokat, én pedig többször kérdeztem tőle időközben, hogy mi a helyzet a szövegekkel, mert szorított minket az idő. Úgy emlékszem, hogy a harmadik ilyen telefonom alkalmával azt mondta, hogy fújjuk le az egészet, mert ő nem tud elkészülni addigra. Mindenkinek vannak zűrzavaros időszakok az életében, Attilának épp egy ilyenje volt akkor, úgyhogy felhívtam Valla Attilát, aki elvállalta és remek munkát végzett. Egy barátom mondta is nemrég, hogy „Charlie, ez a lemez rólad szól”. Horváth Attilával meg majd csináljuk a következőt, mert nagyon szeretek vele dolgozni. Attila nem is igazán dalszövegeket, hanem költeményeket ír. Ha elolvasod Attila szövegeit Charlie nélkül, zene nélkül, már úgy is olyan, hogy Petőfi Sándor is megirigyelné.
László Attila az első lemez óta állandó gitárosa, zenei rendezője és szerzője. Vele hogyan kezdődött annak idején a kapcsolat?
Már évek óta csináltuk a Tátrai Bandet, amikor 1993-ban jött egy lehetőség egy szólólemezre, én pedig elkezdtem embereket keresni hozzá. Világéletemben nagy lemezgyűjtő voltam, úgyhogy fogtam két kazettát és fölvettem rá azokat a dalokat, amik körvonalazták azt, hogy milyen zenei világot képzelnék el ehhez az albumhoz. Mindig a komplikált dolgokat szerettem: a jazz, a blues és a rock fúziójában gondolkodtam. Rengeteg klubba elmentem, amik eléggé megváltoztak a külföldön töltött éveim alatt: végighallgattam az összes jóképű, hosszúhajú gitáros gyereket, de aztán egyszer meghallottam, hogy a László Attila Bandnek koncertje lesz a Moulin Rouge-ban. Attilát ismertem korábbról, mert néhány évvel korábban a fiam szeretett volna hozzá járni gitározni, de akkor épp volt valami baj a kezével, és nem tudta vállalni. A koncert szünetében pedig már mondtam is neki, hogy szeretném őket a lemezemre. László Attila mellett Lerch Pisti is csatlakozott hozzánk, aztán hozzáraktam ehhez még Halász Janit, Póta Andrist és Csiszár Petit a Pannonia Expressből, és készen is volt a zenekar.
Mit keresett akkor a zenészekben?
Van, aki egy-egy stílusban nagyon jó, de nem tud semmi mást. Én inkább azokat a zenészeket szeretem, akik nagyon képzettek, minden műfajban otthon vannak, és igazi vér van bennük. Ha kell, akkor improvizálnak, kottát olvasnak, és teljes hangszereléssel írnak dalokat: Lerch Pista és László Attila ilyenek. 1993 óta együtt vagyunk, a Jancsiékkal pedig már 1980 óta, úgyhogy ez tulajdonképpen egy 40 éves család. Mindig remek társaim voltak, már az Olympia zenekarban is nekem volt a legjobb dobosom, gitárosom és zongoristám. Az persze egy másik korszak volt, amikor nem csinálhatott akárki lemezt, és nekünk ebben nem volt szerencsénk: minket eltöröltek. Hiába volt két lemeznyi saját dalunk magyar szöveggel, soha nem tudtuk felvenni, csupán két rádiófelvételt csinálhattunk, de azokat sem zésítették (nem archiválták a rádió szalagtárába, így nem volt műsorba szerkeszthető – a szerk.). Nem volt protekciónk.
Május 19-én a Müpából közvetített koncertjüket láthatja a közönség Bartók Tavasz virtuális koncerttermében. Mivel készülnek?
Váczi Eszter lesz a vendégünk, akivel 4 Charlie-dalt énekelünk közösen. László Attilával tizenöt dalt válogattunk össze erre a koncertre, az majd kiderül, hogy mennyi fér bele a felvételbe. Jó formában vagyunk most is, pár hónapja az Akusztik-koncerten is az történt, hogy odamentünk, egy óra alatt feljátszottuk az egészet megállás nélkül. Szuperül sikerült, annyi gratulációt kaptunk zenészektől, hogy az nem igaz.
Új dal is lesz ezen a koncerten?
Egyelőre csak egyetlen dal, mert a teljes anyag előadása elég komplikált történet. Nagyon szeretnék jövőre egy turnét szentelni az albumnak, ahol a kihagyhatatlan régiek mellett legalább 10 új számot eljátszunk, és az összes közreműködőt szeretném szerepeltetni, ami elég költséges mutatvány. Ha nem tudunk rá pénzt szerezni, akkor így marad: majd egy-egy dalt elkukorékolunk a koncerteken.
Idén először fog együtt fellépni a Charlie Band és a Tátrai Band is.
Ezt a koncertet még drága Brády Marci (a Showtime koncertügynökség vezetője – a szerk.) találta ki. Én egy dupla előadást nyomok le, olyan lesz ez, mint egy nagy Charlie- és egy nagy Tátrai-buli együtt. Mindkét zenekarnak jó koncertjei szoktak lenni, és szeretnek minket, ezért érdemes élni. Nemcsak a közönség, hanem a szakma is. Azért is örülök ezeknek a díjaknak, mert nekem nincsenek protekciós barátaim, nem ismerek senkit, úgyhogy ha az ember kap egy ilyet, akkor az egyfelől meglepetés, másfelől öröm, hogy még tudnak rólam a szakmában.
Sok interjúban elmondta, hogy a jelenlegi könnyűzene helyzetét elég szomorúnak látja.
Dugig vagyunk tehetségekkel, de mégsem őket látjuk állandóan. A médiának ebben hatalmas felelőssége van: a rádióban és a televízióban éjjel-nappal nagyon tré dolgok mennek, de közben az emberek elhiszik, hogy azért folynak mindenhonnan, mert ezek a jó zenék. A tehetségkutatók is borzasztóak, én például soha nem ülnék be egy ilyenbe.
Miért nem?
A zenét nem lehet zsűrizni, mert az nem 100 méteres síkfutás. Vagy akkor csak a szakma ítéljen, de a közönségnek ne legyen beleszólása, de általában a zsűrit sem éppen a krém alkotja. Már csak azért sem ülnék be egy ilyen műsorba, mert én egy gyereknek az életét sem akarom azzal tönkretenni, hogy azt mondom, hogy kiestél. Egy zenésznek sokkal inkább meg kell adni a lehetőséget arra, hogy éjjel-nappal színpadon legyen, rengeteg dalt elmuzsikáljon. Így derül ki, hogy mi áll hozzá a legközelebb, és nem úgy, hogy valaki ír neki 2-3 dalt, amivel elvegetál pár évig, aztán ennyi. Mi is így kezdtük, évekig csak külföldi dalokat szedtünk le, és aztán én is ötezer dalt elénekeltem, mire ráéreztem arra, hogy ki vagyok.
