A világhírű Korda Sándor filmrendező 1918-ban készítette el Jókai Mór: Az aranyember című regényének némafilm változatát. Az alkotáson, úgy tűnik, nem hagy maradandó nyomot az idő vasfoga, a XXI. században nem csak kópiái újulhattak meg, hanem egy teljesen új zene is született hozzá. A Müpa 2020-as Zeneműpályázatára Farkas Bence zeneszerző kezdte újraálmodni az elveszettnek hitt, majd a Bundesarchiv -Filmarchiv koblenzi gyűjteményéből 1983-ban előkerült film kísérőzenéjét, mellyel első díjat és lehetőséget is nyert arra, hogy a komplett darabot elkészítse. A zenemű ősbemutatója a Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek programsorozatában lesz 2021. május 15-én 20 órakor. A Győri Filharmonikus Zenekart Dubóczky Gergely vezényli, akinek nevéhez számos összművészeti előadás is fűződik. Vele beszélgettünk a darabról.
- A Bartók Tavasz virtuális hangversenytermébe a belépés díjtalan.
Karmesterként milyen sajátos kihívást jelent némafilmhez íródott zeneművet dirigálni?
Az egyik legfontosabb és egyben legérdekesebb kihívás, hogy időben oda kell érni, kockára kell igazítani a zenét – mindezt természetesen úgy, hogy a zene immanens szabadsága megmaradjon. Persze a filmzene típusától és helyzettől függ, hogy egy adott pillanatban karaktert mutat inkább, vagy egy glissando sebességét kell egy legördülő könnycsepp sebességéhez igazítani. Az időszinkron mellett nagyon fontos a film és a zene dramaturgiai kapcsolódási pontjait is megtalálni, összeilleszteni.
Besorolható-e Ön szerint valamilyen műfajba a Farkas Bence által írt zenemű? Ha igen, hogyan határozná meg a műfaját?
Műfajt nem mondanék, viszont az nagyon jellemző, hogy a saját ötletek mellett rengeteg szerzőt, stílust felismerhet benne a hallgató. Ettől újabb fantasztikus asszociációkkal gazdagodik a műpáros, hiszen nem véletlen idézi meg egy jelenetben Farkas Bence mondjuk Mahlert vagy a Fellini filmek zeneszerzőjét, Nino Rotát. A felidézett világgal újabb jelentésrétegeket kap a zene – és így természetesen a film is.
Mi volt az első benyomása Farkas Bence alkotásáról?
Első benyomásomat még a Müpa zeneműpályázatának zsűritagjaként szereztem, akkor a rengeteg ötlet és a hangszíngazdagság volt feltűnő. Kíváncsi voltam, hogy folytatódna. (A zeneműpályázatra jeligésen először csak egy részletet kellett beküldeni.)
Volt-e együttműködés a szerzővel a felkészülés során?
Természetesen többször egyeztettünk, hiszen a felkészülés során rengeteg apróság – vagy éppen fontosabb kérdés – felmerül, amit érdemes a szerzővel átbeszélni.
A némafilm korai korszakában a kísérőzene főként a vetítőgép zajának elnyomására szolgált. Milyen funkciója lehet a XXI. században íródott némafilm zenéjének?
A régi remekművek bemutatása kortárs kísérőzenével hatalmas lehetőség arra, hogy különböző korok alkotói találkozzanak. Ráadásul ma már nagyon máshol tart a filmnyelv, mint akkor, és külön érdekes, hogy az azóta eltelt tapasztalatokkal együtt hogyan lehet egy, bár időtálló, mégiscsak az adott kor lenyomatát hordozó filmhez hozzátenni a kíséretet úgy, hogy az eredeti mű mellé szegődve erősítse egymást a zene és a film.
Részletek a némafilmből:
Régen gyakran érte az a vád a sokszor improvizatív módon, a filmvetítés alatt megszülető zenét, hogy más irányba viheti a néző érzelmeit, gondolatait mint a vászon által közvetített képi üzenet. Az előre megkomponált zenénél fennállhat vajon ez a veszély vagy itt teljes az összhang a képi és a zenei mondanivaló között?
Valójában az egyik legizgalmasabb dolog, hogy mennyire sokféle jelentést tud hordozni ugyanaz a képsor különböző zenékkel. Emiatt a zeneszerző felelőssége komoly, hiszen nem lehetséges, mint most készülő alkotásoknál szokás, a rendezővel egyeztetni. Persze ez csak még izgalmasabbá teszi az egész folyamatot.
Magától értetődőnek tűnik, hogy a régi filmeket azért kell felújítani, mert az idő vasfoga a kópiákat is kikezdi. Mi indokolja, hogy új zene szülessen hozzájuk?
Maga a műfaj hordozza magában a lehetőséget, úgyhogy teljesen megértem, ha egy zeneszerzőnek csábító az ilyen találkozás; ahány film, annyi világ, nekem is meglódulna a fantáziám!
