Nemrégiben a Norvég Tudományos Akadémia külső tagjává választotta Szathmáry Eörsöt, aki éppen a változások viharain navigálja keresztül a rábízott Ökológiai Kutatóközpontot. Mindeközben arra is maradt energiája, hogy belevágja akadémikusi fejszéjét a fenntartható fejlődés nagy fájába. Az mta.hu interjúja nordikus gondolkodásról, fájdalmas búcsúról és egy bizottságról, amely próbálja együttműködésre invitálni az emberiség jobbik énjét.
Kezdjük mindjárt egy aktuális hírrel! A Norvég Tudományos Akadémia a minap külső tagjának választotta. Miért eshetett önre a választás?
Általában a norvégok mint nordikus ország szeretnek Európa és a világ többi részéhez is csatlakozni, elég csak a nagy presztízsű Abel-díjra gondolni, amit nemrég Lovász László vehetett át. A Norvég Tudományos Akadémia tagjai a külső tagság odaítélésénél két alapvető szempontot vesznek figyelembe: a szóban forgó kutató tudományos teljesítményét és kötődését a norvég tudományos élethez. Esetemben ez utóbbi minden bizonnyal a Nils Stensethtel, a Norvég Tudományos Akadémia korábbi elnökével végzett közös munkám lehet, akivel különböző időszakokban bár, de mindketten az evolúcióbiológia kiemelkedő mesterénél, John Maynard Smithnél végeztünk posztdoktori kutatásokat, később pedig sokat dolgoztunk együtt az evolúciós ökológia elméleti modelljein. A külső tagok között egy magyar biológusról, Pócs Tamásról és két matematikusról, az Abel-díj korábbi kitüntetettjeiről, Lax Péterről és Szemerédi Endréről tudok. Érdemes megemlíteni azt is, hogy Nils Stenseth pedig az MTA tiszteleti tagja.
Mivel jár ez a tagság?
A megtiszteltetés mellett minden bizonnyal azzal, hogy gyakrabban invitálnak majd a norvég tudományos élet rendezvényeire.
Tihanyba viszont jó eséllyel ritkábban hívják majd.
Valóban, április 1-jével az ELKH három kutatóközpontjából is kiválik egy-egy intézet – az egyik az Ökológiai Kutatóközponttól távozó Balatoni Limnológiai Intézet. Az nem titok, hogy soha nem értettem egyet ezzel a döntéssel, és sok mérvadó tudományos tanácsadó sem, ilyen értelemben természetesen nem a miénk a felelősség. Az Ökológiai Kutatóközpont vezetőiként fegyelmezetten végrehajtottuk ezt a döntést, és ennyi.
Megkérdezték a leválasztás előtt?
A véleményemet egyszer tudtam kifejteni, amikor a döntés előtt nem sokkal leírtam, az Ökológiai Kutatóközpont főigazgatójaként mi az álláspontom ebben az ügyben, és tettem egy javaslatot arra, hogy a meglevő problémákat szerintem hogyan kellene rendezni. Nekem ennyi szerepem volt ebben a dologban.
Akik követték korábbi nyilatkozatait, tudhatják, hogy inkább a szinergiák mellett volt.
Én úgy gondolom, hogy egy körülöttünk zajló ökológiai krízis kellős közepén egy ökológiai kutatóközpontot feldarabolni szakmai hiba.
Nem gondolkodott azon, hogy feláll?
Kicsit hasonló helyzetben voltam, mint Lovász elnök úr annak idején. Úgy gondolom, hogy ezt a szétválási folyamatot még azzal is megterhelni, hogy a főigazgató lemond – és akkor ki tudja, hány igazgató mond le még –, olyan veszélybe sodorta volna az intézmény működését és azt hiszem, a kutatók egy részét is, hogy ezt nyilván nem engedhetem meg magamnak. Erre mondom azt, hogy mi fegyelmezetten végigvittük ezt a folyamatot, amivel egyébként nem értettünk egyet.
A feladatomnak azt tartom, hogy az Ökológiai Kutatóközpont fennmaradó részét minél hatékonyabban működtessem. Ebbe az irányba mutat az is, hogy a Duna-kutató Intézet új néven, Vízi Ökológiai Intézetként folytatja működését. Ez a név is azt hangsúlyozza, hogy az intézet az ökológia tudománya felől közelíti meg a kérdéseket, és elszakad a geográfiai lokalizáltságtól. Természetesen, mint korábban is, kutatásai lefedik a Duna hazai vízgyűjtő területének vizeit – így a Balatont és a Tiszát is –, azonban tartalmilag és a nemzetközi kapcsolatok szempontjából is megújulással jár ez a névváltás. Ugyanakkor a hazai vizek monitorozása továbbra is az intézet egyik fontos feladata, mint ahogy az Ökológiai Kutatóközpont is számos közfeladatot lát el, az elmúlt időszakban is több kérdésben adtunk ki tudományos állásfoglalást. Fontos megjegyezni, hogy az országnak egy Ökológiai Kutatóközpontja van, amelyben a klasszikus botanikától az evolúciótudományig integrálódnak a tudományos műhelyek.
A feladatok mennyisége tehát nőtt, miközben egy intézet kivált a kutatóközpontból.
Gondjainkat enyhíti, hogy 11 kutató, illetve asszisztens úgy gondolta, hogy a Balatoni Limnológiai Intézet kiválása után inkább nálunk folytatná a munkát, mi pedig tudtuk fogadni őket.
Emellett elvállalta az Akadémia nemrég alakult Fenntartható Fejlődés Elnöki Bizottság vezetését.
Nekem semmiféle funkció nem hiányzik, azonban amikor Freund Tamás az Akadémia elnökeként felkért erre a pozícióra, éppen az Ökológiai Kutatóközpont vezetőjeként nem mondhattam nemet – arról nem is beszélve, hogy ez a probléma az, amin az egész emberiség sorsa áll vagy bukik az előttünk álló évtizedekben, és itt minden hozzáértőnek felelőssége, hogy tegyen valamit.
Hogy kicsit messzebbről induljak, nemrég jelent meg egy friss közlemény a Fermi-paradoxonról, amelynek eredménye azt valószínűsíti, hogy a Tejútrendszerben viszonylag sok civilizáció lehet jelen, azonban legnagyobb részük technológiai értelemben már halott. Vagy elég megnézni David Attenborough legújabb, segélykiáltásnak is beillő filmjét, melyben bemutatja, milyen mértékben számolta fel a természeti környezetét az emberiség csak a legutóbbi évtizedekben. Szóval világosan ki kell mondani: egyáltalán nem biztos, hogy a technológiai civilizáció fennmarad. A klímakutatók tucatnyi „átbillenési pontot” azonosítottak, melyek – hogy úgy mondjam – majd egyenként verik be a szöget a koporsónkba, és végül bekövetkezhet a katasztrófa, a civilizáció összeomlása.
Ez engem nagyon idegesít, ezért gondoltam azt, hogy elvállalom. Viszont ehhez működőképes bizottságra van szükség, és én a bizottság tagjaival együtt komolyan veszem, hogy a MTA a nemzet tanácsadója, a fenntarthatóság vonatkozásában pedig mi szeretnénk a tanácsokat adni.
Átküldött egy ábrát a munkacsoportok témáival (lásd itt) – finoman szólva is nagy a merítés.
Úgy tekintek erre a bizottságra, mint egy falak nélküli kutatóintézetre, bár az a nem titkolt véleményem, és a nemzetközi példák is azt mutatják, hogy hosszú távon ezt a munkát nem lehet mindössze időnként találkozó emberek munkájára építeni – bizottságunk arra vállalkozik, hogy megtegye az első lépéseket. Szerepmodellünk a brit Tyndall Centre for Climate Change Research és a Potsdam-Institut für Klimafolgenforschung. Az ő tapasztalataik alapján itthon is fel lehetne állítani egy fenntarthatósági kutatóintézetet.
Mindenesetre a témák adottak, a munkacsoportok – a hamarosan megalakuló energetikai kivételével – felálltak. Fontos látni, hogy minden bizottsági tag legalább két munkacsoportban szerepel (vö. az ábrán látható monogramokat a bizottság taglistájával – a szerk.), ami ebben az esetben elengedhetetlen, hiszen ezeket a problémákat csak integráltan lehet megközelíteni.
Ha már a tagoknál tartunk, az állandó meghívottak között mindössze egy politikához köthető szereplőt látok, Kőrösi Csabát, a Köztársasági Elnöki Hivatal Környezeti Fenntarthatóság Igazgatóságának vezetőjét. Hol vannak a kormányzati kapcsolatok, akiken keresztül közvetlen szakpolitikai hatása lehetne a munkájuknak?
A munka elején nem célszerű bevonni a direkt politikai szereplőket, hiszen ők könnyen elterelhetik a diskurzust olyan irányokba, amelyeket saját nézőpontjukból megvalósíthatónak tartanak. A bizottság szerepe az, hogy megmondja, mi lenne az ideális például a hazai vízbázis kezelésével kapcsolatban. A munkánk eredményeként születik egy lista a tudományosan megalapozott teendőkről, melyeket akár súlyozni is tudunk jelentőségük szerint. Ezt a listát azután felhasználhatja a politika, akár el is hagyhat belőle pontokat, de alapvető fontosságú, hogy magát a javaslatot ne befolyásolják a döntéshozók. Tehát első a tudományosan megalapozott javaslat, és utána következhet a párbeszéd, a konzultáció a politikával.
Vannak már kézzelfogható eredmények?
Említettem, hogy az utolsó, energetikai munkacsoport még alakulóban van, és most döntik majd el a munkacsoportok magukban, hogy milyen kérdéseket akarnak átvizsgálni, és milyen sorrendben, továbbá megválasztják vezetőiket. Minden Zoom-értekezleten elhangzik két kiselőadás, amelyekben a tagok 10-15 percben összefoglalják a legégetőbb problémákat (ezek felvételei hamarosan az mta.hu-n is láthatók lesznek – a szerk.), és remélhetőleg a munkacsoportok még az év vége előtt le tudnak tenni egy javaslatcsomagot az asztalra, amelyben valamit minden témában mondanak arról, mit kellene tenni a közeli jövőben.
Hogyan képzeljük el a bizottság munkájának jellemző kimenetét?
Ajánlásokat, javasolt protokollokat fogunk összeállítani, és ebben van már tapasztalatunk. Az Ökológiai Kutatóközpontban legalább 2017 óta foglalkozunk az újonnan megjelenő fertőző betegségek problémájával, és részben külföldi részvétellel ki is dolgoztunk egy olyan protokollt, amellyel ugyanazt a szemléletet lehetne érvényesíteni, mint amit az orvostudomány az egyéni gyógyításban egyébként már használ: „a megelőzés jobb, mint a gyógykezelés”.
Csak ezt a járványok viszonylatában (eddig) nem sikerült elültetni a köztudatban, részben azért, mert az embereknek nem volt fogalmuk arról, hogyan lehet igazán megelőzni egy járványt. Az egész világon a legtöbb járványkezeléssel a baj bekövetkezte után foglalkoztak – ha már baj van, hogyan tudunk hatékonyan reagálni. A DAMA protokollban (Document-Assess-Monitor-Act – dokumentálás, értékelés, monitorozás, cselekvés) arra tettünk javaslatot, hogyan lehetne lépéselőnyt szerezni az olyan, újonnan felbukkanó kórokozókkal szemben, mint például a mostani koronavírus. És ezekből az új fertőző betegségekből a klímaváltozás miatt egyre több lesz. A probléma felismerése azonban nehéz, hiszen például a Bill Gates Alapítványnak is külön „pénzeszsákja” van a klímaváltozással kapcsolatos teendőkre és egy másik az új fertőző betegségek elleni védekezésre. De az, hogy a kettőnek köze lenne egymáshoz, valahogy az ő tudatukig se hatolt el.
Az ajánlást részletesen kidolgoztuk, és világossá tettük, hogy igazán sikeresen nemzetközi együttműködésben kellene alkalmazni – a járványok nem respektálják a nemzeti határtokat. A tervek annyira konkrétak, hogy költségvetést is tudtunk rendelni hozzá: 1-2 milliárd euróból el lehetne indítani, ami természetesen jelentős egyszeri összeg, és nehéz volt a korábbi járványok elhúzódó hatásához viszonyítani. Azonban ez a költség össze sem mérhető, mondjuk, a koronavírus-járvány negatív gazdasági következményeivel. A hazai induláshoz pár milliárd forintra lenne szükség.
De visszatérve a korábban említett vízkérdéshez: mindenképpen foglalkozni kell azzal a helyzettel, hogy Magyarországon egyre jellemzőbbek az aszályos időszakok és a villámárvizek, vagyis a szélsőséges csapadékeloszlás. A döntéshozókat rá kell ébreszteni arra, hogy a vízmegtartás műtárgyai ugyanolyan infrastrukturális befektetések, mint akár egy útépítés. Eközben érezhető, hogy szerencsére egyre többen felismerik azt is, hogy a vízügy problémája sokkal több egyszerű mérnöki kérdéseknél – gondoljunk csak a Balatonra.
A munkacsoportok az ökológiai mellett társadalmi és gazdasági témákkal is foglalkoznak, ilyen ajánlásokra is számíthatunk?
A fogyasztói társadalom pazarló viselkedése fenntarthatatlan, nemkülönben a GDP növelésének a hajszolása. Azonban lehetnek más mérőszámok, amelyek figyelembe veszik a gazdasági tevékenység nehezen forintosítható káros természeti hatásait (externáliáit), illetve az ökoszisztéma-szolgáltatások valódi értékét. Ha ezeket be tudjuk árazni, rögtön más szintre emelhetjük a diskurzust.
Ehhez azonban az államok együttműködésére lenne szükség, hiszen az efféle „árazást” mindenkinek el kell fogadnia.
Nos, az együttműködés már az evolúció egészen korai szakaszában is meghatározó volt. Ha nem lett volna sikeres kooperáció, nemhogy mi nem beszélgetnénk itt, de az eukarióta sejt sem létezne. Ezúttal viszont globális kooperáció kell, ráadásul nincs más, idegen civilizáció, amely a versenytársunk lenne. Ilyen kooperáció tisztán biológiai mechanizmusokkal nehezen elképzelhető, de erre van a kulturális evolúció: a mémek (itt Dawkins elméletének kulturális információcsomagjaira gondolunk, nem a közösségi médiában terjedő vicces képekre – a szerk.) olyan lehetőséget adnak a kezünkbe, amelyek túllendítenek a biológián.
Mit gondol, van esélye a civilizációnknak?
Antall Józseffel szólva, pesszimista vagyok, de úgy cselekszem, mintha optimista lennék.
