Tanár lesz az egyetemen, ahol tanult, később rosszul nősül, csendes, észrevétlen életet él, és halála után ritkán jut eszébe kollegáinak – így foglalta össze a kiadó John Williams lenyűgöző regényének, a Stoner főszereplőjének, William Stonernek az életét. Ebből a rövid, de pontos összegzésből már sejthető, milyen ember lehetett, és milyen életet élt.
Hősökről és nagy drámákról könnyű magával ragadó könyveket írni, na de a kisember egyszerű életéről? A szürke hétköznapok milliónyi kudarcáról? John Williams könyve a lehető legtermészetesebben mond el egy olyan élettörténetet, amelynek bizonyos részei lehet, hogy ott vannak a mellettünk lévő szobában, a szomszéd házban, vagy a környező utcákban. Esetleg a tükörből is ez néz szembe. Nem habosította az író az eseményeket, nem turbózta, csupán szerényen elénk tárta, és csak hagyta hogy letaglózzon. Hogy melyik volt a legjobb mondata? Ebben a cikkben most kiderül. Vigyázat, szigorúan szubjektív vélemény következik!
Sodródás
Ez jutott eszembe William Stoner életét olvasva. Valahogy mindig sodródott az eseményekkel. A maga módján azért próbált néha ellenállni, küzdeni, és kezébe venni az események irányítását, de ahogy haladnak az évek, valahogy minden egyre keserűbb. Visszafordíthatatlannak tűnnek a dolgok, mint a tavaszi hóolvadás. Fakó hétköznapok, fájdalmas viszonyok, beletörődés és elfogadás.
Apró örömök azért mégiscsak be-be csempésződnek Stoner életébe, és az olvasó azon kapja magát, hogy teljes szívből drukkol neki. Együtt érez vele, meghatódik, és bizakodik abban, hogy Stoner életébe mégiscsak beköszönt majd a boldogság.
Fordulópont
Gazdasági, politikai, történelmi folyamatokon, ha végignézünk a múltban, sokszor látható az, hogy volt egy fordulópont. Amikor az események új irányt vettek. Így van ez a hétköznapi életünkben is. Ha végigtekintünk a nagy irányváltásokon, akkor láthatjuk, hogy volt egy időszak, ami fordulópontnak tekinthető. Ahol új irányt vettek az események. Ahhoz viszont már sokkal élesebb szem kell, hogy azt a pontot is észrevegye az ember, ahol a lehetséges fordulópontok voltak. Ahol ott várt ránk a lehetőség tárt karokkal, és valami miatt mégsem következett be az irányváltás.
Ezeket a pontokat nehéz észrevenni, pedig ezek felfedezése és átgondolása sok tanulsággal szolgál. Elemzi ezt a pszichológia, meditál ezen a spiritualizmus, imádkozik ezeknél a vallás, és töpreng ezen sok-sok ember. William Stoner csak úgy csendesen a maga módján. Szerényen és óvatosan. Aztán az események eljutnak oda, amikor már nem várható fordulópont, mint ahogy a tavasz eleji löttyedt hóember alakja már nem kivehető a szürke halmocskában ott a kert végében.
Elmúltak az évek. Kollégái búcsúztatják az idős Stonert, aki tanár volt. Ahogy a könyv szerzője, John Williams is. Kissé feszélyezett a légkör a kollégák közt. Illedelmes, de kényszeredett. Pár szaggatott mondatot William Stoner is mond az egybegyűlteknek a maga zavarában, és aztán a végére hozzáteszi a könyv legszebb mondatát:
„Köszönöm mindenkinek, hogy taníthattam.”
New York Times
Ötven elfeledett és fiókban porosodó év után vált bestsellerré a könyv teljesen váratlanul, meglepetést okozva talán egy komplett iparágnak. A könyvkiadók ledöbbentek a siker nagyságán. Egy ennyire szimpla történet, ilyen egyszerűen megírva, szinte már maga a csoda. Az egyszerűség, az őszinteség, és a tisztaság adja az erejét. Világszerte sokan írtak róla. A New York Times így fogalmazott:
„A Stoner tökéletes regény, szépen előadott, gyönyörűen megírt, mélyen megható mű, az embernek a lélegzete is eláll tőle.”
Búcsú
Életének egyszerű és hétköznapi díszletei közt ülve, a sok-sok keserűség után mégiscsak azzal zárta William Stoner a búcsúját: Köszönöm mindenkinek, hogy taníthattam.
És ennél a pontnál merült fel bennem a kérdés, hogy vajon William Stoner hangját hallom, vagy magáét az íróét, John Williamsét?
