Kányádi, az évszakjáró
Bölcs, szelíd, megértő mosoly, és olykor kissé szomorkás, ám leginkább kíváncsian, máskor huncutul, nagy ritkán pedig mérgesen villanó tekintet – bennem ez a kép él Kányádi Sándor költőről.
Költő, igen, most már (sajnos) bátran írhatom ezt a nemes jelzőt a neve után, hisz három esztendeje, hogy nincs közöttünk. Míg élt, ő maga nyilatkozott róla Veiszer Alindának a Záróra című műsorban, hogy nem helyesli, ha a verseket író embert már életében költőnek mondják, mivel azt, hogy az adott illető valóban költő-e, kizárólag az idő, az utókor döntheti el. Ha a verseit – vallotta Kányádi – az unokák és azok unokái is olvassák, mondják majd, akkor már költőnek nevezhető az írójuk, ám addig marad a bizonytalanság: vajon ki fogja-e érdemelni ezt a sokat jelentő, kivételes titulust?
Kányádi Sándor kiérdemelte, így tehát a Móra Könyvkiadó, mely makacsul ad az irodalmi minőségre, és sem versben, sem prózában nem hajlandó a „tömegigényeknek” engedve lejjebb adni ebből, vele biztos nem hibázhat, amikor megjelenteti a Világgá ment a nyár című csodás mese- és versválogatást.
Ez a könyv szép. Jó kézbe venni, mert bűvös-bájos aurája van. Hogy ez mennyiben következik Kányádi ma is eleven, szövegekbe kódolt, ezredévek homályából előderengő bölcsességéből, a gondos tipográfiai munkából, vagy Bogdán Viktória nagyon szerethető, barátságos, kedves illusztrációiból, azt én nem tudom, és nem is merném, nem is akarnám patikamérlegre tenni. A lényeg, hogy született egy kötet, ami már akkor örömöt okoz, ha távolabbról nézzük vagy amikor kézbe vesszük – és még csak eztán jön az igazi csuda, amikor felütjük és megszólalnak Kányádi szavai, mondatai!
Megszólalnak bizony, de kihez szólnak? Amikor a könyvre nézünk, azt hihetnénk, hogy amit benne találunk, az az első sorától az utolsóig kizárólag gyerekeknek való eskete-meskete. Ám ha eme tévképzetünkbe beleragadunk, akkor erősen alábecsüljük Kányádi Sándort! A jó mesék ugyanis nem két-, de többdimenziósak. A felületes olvasó csupán kedves, egyszerű, gyerekek számára is könnyen érthető történeteket lát, ám aki átadja magát Kányádi bűvös varázshatalmának, bizony kamasz, felnőtt és vén fejjel is megtalálja írásaiban azt a hangot, azt az üzenetet, ami neki szól.
A kötet nyitó meséje (Csikorgó, a fagykirály) például rögvest ilyen! Annyira aktuális, mai életünket pontosan leíró képet ad, hogy a felnőtt olvasó beleborzong: honnan tudhatta előre Kányádi, hogy EZ lesz? A könyvben több szöveg, mese és vers is ilyen, ami egyértelműen Kányádi művészi zsenialitását bizonyítja, hiszen tudjuk: a nagy művek sosem porosodnak, sosem avulnak!
A kötet tematikája szépen ível át az évszakokon, ami a szerkesztő, Miklya Zsolt gondos munkáját dicséri. Télen indulunk vándorútra a költő-íróval, s bebarangolunk tavaszi rétet, erdőt, legelőt, falusi ház nyári udvarát, ólját, istállóját, karámját, majd folyóba, tóba, tengerbe csobbanunk, hogy végül ismét az őszi, téli erdőben találjuk magunkat. Mindeközben vagy elkerekedő szemmel ámulunk azon, hogy milyen szép is a mi világunk, vagy nevetünk, mert csiklandóan kacagtatót látunk, máskor meg elgondolkodunk azon, hogy mi magunk vajon A háromlábú mogyoróbokor-nak melyik mogyoróvesszeje lehetünk. A kötetben csupán egyetlen szomorú mese, a Cseresznyevirág című az, amin el lehet pityeredni, főleg annak okán, hogy ami abban áll, az mostanság szinte mindennapos.
A kötetet olvasva személyes kedvencemmé vált a Néma tulipán című mese, melynek végén a gyerekek jót kacaghatnak a pórul járt, gonosz kertészen, a felnőttek pedig megtanulhatják (ha már 1849 óta elfeledték), hogy miként is működik a polgári engedetlenség rendszere. A Pacsirtapör egészen különleges, remekbe szabott írás, mert ugyan prózának néz ki, ám Kányádi, a magyar nyelv avatott és értő mestere a mondatokba olyan gyönyörű ritmikát, itt-ott pedig rímes összecsengést csempészett be, hogy az ember azon kapja magát: most épp verset olvas! A kisgyerekek nyelvi fejlődésére az ilyen mesék rendkívül áldásos hatást gyakorolnak, mert a történetet hallva, elismételve ráéreznek anyanyelvük helyes ritmusára, és remélhetőleg örökre magukévá is teszik azt.
A Szúnyogkirálynő szerencséje című mese és A tavon című vers pedig… No, kérem, ezek bizony igazi irodalmi ínyencségnek számítanak, mivel egyik a másikból született! Hogy a vers volt-e előbb vagy a mese, azt nem tudom (aki akar, járjon utána!), de annyi bizonyos, hogy általuk kicsit beleshetünk az írók, költők titokzatos koponyájába: vajon miként dől el, hogy egy gondolatból vers avagy próza szülessen-e – és lehet-e, hogy mindkettő lesz belőle? (Lehet!)
Még valami fontos: Kányádi Sándor egyik alaptéziseként ismételgette, hogy „A vers az, amit mondani kell!”
Erre biztatnám hát a szülőket, nagyszülőket: vigyék haza ezt a Kányádi kötetet, és olvassák, mondják együtt a gyerkőcökkel mindazt a csodát, amit benne találtak!
