Páratlan páros
Mikor kitaláltam ezt a marhaságot, nem gondoltam volna, hogy ennyien jelentkeznek. Egyszerűen csak valami témát akartam előkaparni a Kíváncsi Fáncsihoz. (Még mindig nem sikerült jobb nevet találni a rovatomnak, Kíváncsi Klári mégsem lehet, mert a városban mindenki tudná egy pillanat alatt, hogy Klárika, a gépíró kisasszony a szerzője az Esti Kurír szerkesztőségéből. Mondjuk, Intim Pista sem magasröptűbb rovatcím a Pesti Naplóban, mégis mindenki olvassa.)
Hétfőn már szóltak a postahivatalban, hogy talán Szoboszlay úr bérelhetne egy nagyobb fiókot, mert alig bírták begyömöszölni a leveleinket. Bőszen bólogattam, persze nem szóltam miatta. A főszerkesztő nem értené, hogy történhet mindez, amikor a hirdetéseink száma nem duplázódott meg, hanem inkább csökkent egy kissé. Ha Szoboszlay vagy bármelyik kolléga az irodámban volt, dugdostam a leveleket, csak akkor szortíroztam őket szét, amikor egyedül maradtam. Pénteken csak az eleven ördögnek jött üzenet.
Ez a hülye jelige vonzotta a férfiakat, mint lámpa a lepkéket, főleg a beteges hajlamúakat. Első felindulásomban olvasás után a papírkosárba hajítottam a perverz irományaikat, aztán gyorsan kiszedtem a szemét közül. Még jó, hogy a gyümölcshéjat meg a zöldségmaradékot külön gyűjtjük egy vödörben Szoboszlay úr malacainak, így nem valami löttyedt paradicsom alól kellett kivakarnom. Julcsa, a takarítónő, minden fecnit elolvas, mielőtt eltüzeli, mert egyszer Muzslay kidobta a szombati verse kéziratát, és akkor kezdte el keresni, mikor már hamuvá porladt. Hetekig siránkozott utána, hogy másodszorra fejből nem sikerült leírnia, pedig élete legzseniálisabb szonettje volt, amivel megnyerhette volna a Baumgarten-díjat. Kétlem, de Julcsa azóta életveszélyt jelent, mint egy kopó, úgy szaglászik a szemetes körül. Még csak azt kéne, hogy elolvassa ezeket a gusztustalanságokat.
Másrészt, nem szabadott kiesnem a szerepemből, Kíváncsi Fáncsiként el kellett játszanom az eleven ördögöt. Igen, válaszoltam néhány levélre, minek hatására annyi témám lett hirtelen, hogy a könyvem százötven oldalra duzzadt. Mindezt hat pengő befektetésből. Egyik levelezőtársam, Ferenc, különösen lelkes volt. Minden nap írt levelet, és ha nem kapott elég gyorsan választ, követelőző hirdetéseket adott fel a Pesti Naplóban: „Eleven ördög, miért hagyott el engem? Mivel érdemeltem ezt? Hát nem szeret? Elfelejtett? Maga hűtlen!” és hasonlók. Sosem voltam az övé, még csak nem is találkoztunk, hűséget sem fogadtam neki. Ellenben naponta bombázott a leveleivel, hogy miket tenne velem. Pontosabban a lábaimmal. Szerelmes volt a sosem látott, csak általam orvosi pontosággal leírt lábfejembe.
Olvastam valahol, hogy hajdan a kínai császárságban a női lábat tartották rettentően érzékinek, ezért miniatűrre zsugorították, addig szorongatták a szerencsétlen ágyasok lábfejét, míg már képtelenek voltak járni, mindenhova hordárok cipelték őket, még a latrinára is. Persze, ezek az asszonyok képtelenek voltak bármiféle munkára, nem kellett egy szerkesztőségben gépelniük naphosszat, az uruk eltartotta őket, cselédek végezték a munkát, nekik egyetlen feladatuk volt, hogy a férj kedvére tegyenek. Az ágyban. Őszintén, nem lenne ellenemre, ezt mint Klári is kijelenthetem.
Na, ennek a Ferencnek valami hasonló betegsége lehet, mint a kínai császároknak. Azt akarta, hogy készíttessek fotót a lábamról. Még méregdrága selyemharisnyát is küldött hozzá, hogy abban feszítsek az apparát előtt. Sajnálnám hordani a harisnyát, elrejtettem a kalapjaim közé, nehogy anyám felfedezze. Azonnal tudná, hogy nem rendes úton jutottam hozzá, tisztességes asszony ilyet nem hord, csak valami színésznő meg dizőz, aki bokavillantással keresi a kenyerét. A leheletfinom csodát hernyók gubójából szőtték, ez a tény azért némileg növelte az undoromat. A csomag végképp nem fért be a postafiókba, megint nyomatékosan felszólítottak a hivatalban, béreljünk nagyobbat, most már írásba adták. A levelüket a főtéri kukába iktattam, miszlikbe tépve.
Megírtam Ferencnek, hogy csak nem képzeli, hogy bejelentkezem a fényképészhez, aki megkérdezi, portré lesz-e levelezőlapnak, vagy egészalakos, én meg rávágom, csak a harisnyás lábamat vegye le. Miután visszautasítottam, Ferenc találkára hívott, ahogyan írta, hogy saját kezével moshassa le az út porát a talpamról (a suvickolás mikéntjét már meg sem mertem kérdezni, mert tartottam tőle, nyalogatás lesz a válasz), és rám próbálhassa a hernyóselyem csodát, gondosan elsimogatva a lábfejemen, ránctalanra. Megadta a randevú helyszínét, Bácsai út 58. szám, ahol egy jó ismerőse lakott, egy úrhölgy, aki otthon tartózkodna, hogy ne kelljen illetlenségtől tartanom. Még vonatjegyet is küldött. Úgy gondoltam, hogy ugyan egy írónak szüksége van az élményekre, benyomásokra, hogy legyen miről írnia, de azért nem kell mindent személyesen átélnie, főként nem hölgyként kompromittáltatnia magát, mert amiért Adyt egy bohém korhelynek tartják, azért engem, Klárit, kiközösítenének. Ugrana a házasság egy tisztes férjjel. Szóval nem mentem el a találkára.
Tegnap viszont ez a hír jelent meg a Pesti Naplóban. Lelkiismeretfurdalásom van, pedig én nem is hitegettem, vajon meggyónjam a hétvégén?
Féltékenységből megverte az urát
Botrányos verekedést rögtönzött ma reggel egy harcias menyecske, R.F-né a Bácsai út egyik házában. A férje ugyanis reggel eltávozott hazulról és átment K.L. nevű szomszédjához. Az asszony férjének keresésére indult, akit meg is talált, de a szomszédasszonnyal – egyedül. A féltékeny feleség ott a lakásban alaposan helybenhagyta az urát, aki ezután az asszonyt kiráncigálta az utcára és ott viszont megverte. A botrányos családi idillnek a rendőrbíróságon lesz folytatása.
