+ Film

Torkig vagyunk, történjen már valami!

A riportalanyt olyan idegállapotban találja a riporter, olyannyira a szakadék szélén, amiből békés beszélgetés helyett valami egészen más sül ki…

Fotó: Ofner Gergely

TÖRTÉNJEN MÁR VELÜNK VALAMI!!!! Elnézést, ezt most ki kellett ordítanom. Pedig rám aztán senki sem mondhatja, hogy ne vettem volna és ne venném még mindig komolyan a járványt. De paradox módon, habár a vírust jó esetben tényleg nem kapjuk el, pont ez a folyamatos önfegyelem, az önkéntes elvonulás, önmérséklet őrli fel szép lassan a mentális egészségünket. Szerencsére jó társaságban vagyok, amikor éppen elborul az agyam, ugyanis a fentebb idézett ordítás a Torkig című vadonatúj kisfilmnek a leírásából származik. A Dollár Papa Gyermekei társulat április 23-án mutatja be ezt az alkotást a Trafó e-néző programsorozatában. Ennek kapcsán beszélgettem Kiss-Végh Emőke színésznővel, a Torkig egyik szereplőjével.

Hogyan mutatná be a Dollár Papa Gyermekei társulatot azoknak, akik még nem ismerik?

2009 óta dolgozunk együtt Ördög Tamással, mióta végeztünk a főiskolán. Mi vagyunk a két állandó tag, de vannak visszatérő színészeink is. Például Für Anikó, Terhes Sándor, Láng Annamari, Stork Natasa, Rába Roland, Urbanovits Kriszta, Georgita Máté Dezső… A volt krétakörösökkel szoros viszonyban maradtunk, illetve a mostani pályakezdők közül is egyre többekkel dolgozunk együtt. Eleinte leginkább helyspecifikus előadásokat tartottunk, de a nagy fordulópont akkor jött el, amikor 2013 körül először játszottunk a Trafóban. Onnantól kezdve évi egy bemutatónk biztosan köthető ide, tulajdonképpen a Trafó lett az anyaintézményünk.

Hogyan vészelte át a társulat a járványhelyzetet?

Az volt benne a legnehezebb, hogy csak szakaszokban gondolkodhattunk. Amikor elkezdődött a járvány, még senki sem gondolta, hogy másfél év múlva is ugyanott tartunk majd. Egy-két hetes, legrosszabb esetben is egy-két hónapos lezárásra számítottunk. Aztán mégis úgy alakult az élet, hogy háromhónapnyi blokkokra kellett felosztanunk a munkánkat. Előkészítő fázis, online fejlesztés, a nyári nyitás idején intenzív, személyes próbafolyamat és egy vidéki alkotótábor… Még az volt a hatalmas szerencsénk, hogy szeptemberben be tudtuk mutatni a Keletet a Trafóban, nemzetközi koprodukcióban a Tamperei Egyetemmel. Két előadást ért meg, aztán megint jött a lezárás.

Most viszont egy kisfilm született a jelenlegi helyzetből…

Sokat gondolkodtunk azon, hogyan szólalhatnánk meg ebben az időszakban. Kezdettől fogva elhatároztuk, hogy felesleges tartalmakat nem gyártunk majd. Mármint olyat nem, ami csak arra szolgál, hogy a saját alkotói energiáinkat lekössük, de ezen túl nem mutat. Ám ekkor jött egy ötlet, amelynek kapcsán azt gondoltuk, hogy ez az, ami mögé tényleg be tudunk állni. Ennek a kisfilmnek a koncepciója, felépítése, és főleg az, amit rajta keresztül megmutatunk, jól működhet, mert teljesen a jelen helyzetünkre reflektál.

Hogy zajlott az alkotói folyamat?

Teljesen máshogy, mint általában. Hozzá vagyunk szokva egy élő próbafolyamathoz a színházban, ahol tudjuk, hogy működnek a dolgok, együtt gondolkodunk, a kreatív energiáinkat összeadjuk, és általában ösztönösen érezzük, hogy mi segíti a munkát, és mi az, ami inkább hátráltatja. Csakhogy ebben a falanszterben, amelyben most művészként élni kényszerülünk, pont ezeket nem érezzük eléggé. Egyedül vagyunk az alkotásunkkal és a vággyal, hogy megmutathassuk másoknak is. Azt viszont itt is erősen éreztük Tamással, hogy az ötleteink közül mi az, ami tényleg működőképes, mi az, amit vállalunk és szívesen megmutatnánk. Nem is a minőségről van leginkább szó, hanem egyfajta hozzáállásról, érzetről.

A kisfilm egyébként úgy készült, hogy kitaláltunk egy erős koncepciót és szabályrendszert, írtunk egy fluid forgatókönyvet, majd pedig felkértük Szemere Katát, aki újságíró, hogy ebben a minőségben vegyen részt benne. Jól ismerjük a munkásságát, és előre tudtuk, hogy remekül megoldja majd ezt a rendhagyó feladatot. A filmünk ugyanis azokon az online riportokon alapul, amelyekkel egyébként is tele van az internet, pláne mostanában, amikor mind az online térbe szorulunk. Csakhogy a mi riportalanyunkat olyan idegállapotban találja a riporter, olyannyira a szakadék szélén, amiből békés beszélgetés helyett valami egészen más sül ki.

Kik vettek még részt a munkában?

Ördög Tamás volt a rendező, Szemere Kata és én pedig a két szereplő. Sokat konzultáltunk telefonon, átbeszéltük a forgatókönyvet, összehangoltuk az ötleteinket. A felvétel aztán egy napot vett igénybe, de itt sem találkoztunk személyesen: online, vágatlanul vettük fel a filmet. A járványhelyzetben rendelkezésünkre álló, igencsak behatárolt lehetőségekkel dolgoztunk, amelyek ezáltal alaposan befolyásolták az egész koncepciót. A felvétel után Ofner Gergely végezte el az utómunkálatokat, majd néhány ember – akiknek a leírásban köszönetet mondunk – megnézte és véleményezte a nyersanyagot. Az ő visszajelzésük alapján elvégeztük az utolsó simításokat, mígnem közönség elé tárható nem lett ez az alkotás.

A Trafó oldalán a jelmeztervező is szerepel az alkotók között. Milyen szerepe lehet egy jelmeznek egy képernyő előtt felvett műsorban?

Pont ugyanolyan, mint egy élő produkció esetében. A Je Suis Belle-lel sok éve dolgozunk együtt. A jelmez jelentőségét ebben az esetben talán éppen az adja, hogy mennyire szűk keretek között kellett mozognunk. Végül is mit mutathat az ember? A képernyő mögötti hátteret, meg a ruhát, amit visel. Érdekes kontraszt alakul ki azzal, hogy egy különleges, elegáns ruhát választottunk, ami azáltal, hogy túlzó, talán nem is a helyzethez illő, már eleve hordoz egyfajta üzenetet. De a kisfilmnek minden más eleméről is elmondhatjuk ugyanezt: mindennek megvan benne a helye, és minden egy kicsit túlmutat önmagán…

A Torkig című kisfilm 2021. április 23-i bemutatójára itt lehet jegyet váltani.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top