+ Film

Torkig vagyunk, történjen már valami!

A riportalanyt olyan idegállapotban találja a riporter, olyannyira a szakadék szélén, amiből békés beszélgetés helyett valami egészen más sül ki…

TÖRTÉNJEN MÁR VELÜNK VALAMI!!!! Elnézést, ezt most ki kellett ordítanom. Pedig rám aztán senki sem mondhatja, hogy ne vettem volna és ne venném még mindig komolyan a járványt. De paradox módon, habár a vírust jó esetben tényleg nem kapjuk el, pont ez a folyamatos önfegyelem, az önkéntes elvonulás, önmérséklet őrli fel szép lassan a mentális egészségünket. Szerencsére jó társaságban vagyok, amikor éppen elborul az agyam, ugyanis a fentebb idézett ordítás a Torkig című vadonatúj kisfilmnek a leírásából származik. A Dollár Papa Gyermekei társulat április 23-án mutatja be ezt az alkotást a Trafó e-néző programsorozatában. Ennek kapcsán beszélgettem Kiss-Végh Emőke színésznővel, a Torkig egyik szereplőjével.

Hogyan mutatná be a Dollár Papa Gyermekei társulatot azoknak, akik még nem ismerik?

2009 óta dolgozunk együtt Ördög Tamással, mióta végeztünk a főiskolán. Mi vagyunk a két állandó tag, de vannak visszatérő színészeink is. Például Für Anikó, Terhes Sándor, Láng Annamari, Stork Natasa, Rába Roland, Urbanovits Kriszta, Georgita Máté Dezső… A volt krétakörösökkel szoros viszonyban maradtunk, illetve a mostani pályakezdők közül is egyre többekkel dolgozunk együtt. Eleinte leginkább helyspecifikus előadásokat tartottunk, de a nagy fordulópont akkor jött el, amikor 2013 körül először játszottunk a Trafóban. Onnantól kezdve évi egy bemutatónk biztosan köthető ide, tulajdonképpen a Trafó lett az anyaintézményünk.

Hogyan vészelte át a társulat a járványhelyzetet?

Az volt benne a legnehezebb, hogy csak szakaszokban gondolkodhattunk. Amikor elkezdődött a járvány, még senki sem gondolta, hogy másfél év múlva is ugyanott tartunk majd. Egy-két hetes, legrosszabb esetben is egy-két hónapos lezárásra számítottunk. Aztán mégis úgy alakult az élet, hogy háromhónapnyi blokkokra kellett felosztanunk a munkánkat. Előkészítő fázis, online fejlesztés, a nyári nyitás idején intenzív, személyes próbafolyamat és egy vidéki alkotótábor… Még az volt a hatalmas szerencsénk, hogy szeptemberben be tudtuk mutatni a Keletet a Trafóban, nemzetközi koprodukcióban a Tamperei Egyetemmel. Két előadást ért meg, aztán megint jött a lezárás.

Most viszont egy kisfilm született a jelenlegi helyzetből…

Sokat gondolkodtunk azon, hogyan szólalhatnánk meg ebben az időszakban. Kezdettől fogva elhatároztuk, hogy felesleges tartalmakat nem gyártunk majd. Mármint olyat nem, ami csak arra szolgál, hogy a saját alkotói energiáinkat lekössük, de ezen túl nem mutat. Ám ekkor jött egy ötlet, amelynek kapcsán azt gondoltuk, hogy ez az, ami mögé tényleg be tudunk állni. Ennek a kisfilmnek a koncepciója, felépítése, és főleg az, amit rajta keresztül megmutatunk, jól működhet, mert teljesen a jelen helyzetünkre reflektál.

Hogy zajlott az alkotói folyamat?

Teljesen máshogy, mint általában. Hozzá vagyunk szokva egy élő próbafolyamathoz a színházban, ahol tudjuk, hogy működnek a dolgok, együtt gondolkodunk, a kreatív energiáinkat összeadjuk, és általában ösztönösen érezzük, hogy mi segíti a munkát, és mi az, ami inkább hátráltatja. Csakhogy ebben a falanszterben, amelyben most művészként élni kényszerülünk, pont ezeket nem érezzük eléggé. Egyedül vagyunk az alkotásunkkal és a vággyal, hogy megmutathassuk másoknak is. Azt viszont itt is erősen éreztük Tamással, hogy az ötleteink közül mi az, ami tényleg működőképes, mi az, amit vállalunk és szívesen megmutatnánk. Nem is a minőségről van leginkább szó, hanem egyfajta hozzáállásról, érzetről.

A kisfilm egyébként úgy készült, hogy kitaláltunk egy erős koncepciót és szabályrendszert, írtunk egy fluid forgatókönyvet, majd pedig felkértük Szemere Katát, aki újságíró, hogy ebben a minőségben vegyen részt benne. Jól ismerjük a munkásságát, és előre tudtuk, hogy remekül megoldja majd ezt a rendhagyó feladatot. A filmünk ugyanis azokon az online riportokon alapul, amelyekkel egyébként is tele van az internet, pláne mostanában, amikor mind az online térbe szorulunk. Csakhogy a mi riportalanyunkat olyan idegállapotban találja a riporter, olyannyira a szakadék szélén, amiből békés beszélgetés helyett valami egészen más sül ki.

Kik vettek még részt a munkában?

Ördög Tamás volt a rendező, Szemere Kata és én pedig a két szereplő. Sokat konzultáltunk telefonon, átbeszéltük a forgatókönyvet, összehangoltuk az ötleteinket. A felvétel aztán egy napot vett igénybe, de itt sem találkoztunk személyesen: online, vágatlanul vettük fel a filmet. A járványhelyzetben rendelkezésünkre álló, igencsak behatárolt lehetőségekkel dolgoztunk, amelyek ezáltal alaposan befolyásolták az egész koncepciót. A felvétel után Ofner Gergely végezte el az utómunkálatokat, majd néhány ember – akiknek a leírásban köszönetet mondunk – megnézte és véleményezte a nyersanyagot. Az ő visszajelzésük alapján elvégeztük az utolsó simításokat, mígnem közönség elé tárható nem lett ez az alkotás.

A Trafó oldalán a jelmeztervező is szerepel az alkotók között. Milyen szerepe lehet egy jelmeznek egy képernyő előtt felvett műsorban?

Pont ugyanolyan, mint egy élő produkció esetében. A Je Suis Belle-lel sok éve dolgozunk együtt. A jelmez jelentőségét ebben az esetben talán éppen az adja, hogy mennyire szűk keretek között kellett mozognunk. Végül is mit mutathat az ember? A képernyő mögötti hátteret, meg a ruhát, amit visel. Érdekes kontraszt alakul ki azzal, hogy egy különleges, elegáns ruhát választottunk, ami azáltal, hogy túlzó, talán nem is a helyzethez illő, már eleve hordoz egyfajta üzenetet. De a kisfilmnek minden más eleméről is elmondhatjuk ugyanezt: mindennek megvan benne a helye, és minden egy kicsit túlmutat önmagán…

A Torkig című kisfilm 2021. április 23-i bemutatójára itt lehet jegyet váltani.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top