Életének 78. esztendejében, április 3-án elhunyt Fodor István régész, a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) címzetes főigazgatója – közölte a múzeum.
Fodor István 1967-ben helyezkedett el a Nemzeti Múzeumban, ahol előbb segédmuzeológus, muzeológus, tudományos titkár volt, majd 1978-ban a középkori osztály vezetője lett. 1986-ban a múzeum főigazgatójává nevezték ki, a pozíciót 1993-ig töltötte be. Ezután is a múzeum régészeként dolgozott, immár címzetes főigazgatói címmel. Kutatási területe kezdettől a magyar őstörténet és a honfoglalás kor régészeti vizsgálata volt.
Fodor Istvánt a Magyar Nemzeti Múzeum saját halottjának tekinti.
Fodor István 1943. szeptember 9-én született a vajdasági Zentán, általános és középiskolai tanulmányait Kengyelen és Törökszentmiklóson végezte. 1962-től magyar állami ösztöndíjasként a moszkvai Lomonoszov Egyetem történelem-régészet szakán folytatta tanulmányait, itt a szkíta, szarmata és hun kori emlékek, valamint a finnugor népek hagyatéka mellett főként a volgai bolgár hagyatékkal foglalkozott, ebből a témakörből írta szakdolgozatát is. Régészeti tanulmányai mellett három évig turkológiát is hallgatott a Keleti Nyelvek Intézetében.
Hazatérve a régészeti terepmunka Fodor István pályafutásának meghatározó tényezőjévé vált: 43 helyszínen végzett leletmentést, helyszíni szemlét, megelőző feltárást vagy tervásatást. Ásatásai közül kiemelkedik a hajdúdorogi mikrorégió területén 1977-től végzett, 15 lelőhelyet érintő feltárássorozata, amelyért 2002-ben kiérdemelte Hajdúdorog díszpolgári címét.
Tagja volt többek között a Baltisztikai Intézetnek, a Szláv Régészeti Unió állandó bizottságának, az eurázsiai sztyeppei népek kutatási koordinációra alakult bizottságának, a Societas Uralo-Altaicának, a Finnugor Kongresszusok Nemzetközi Bizottságának és a Magyar-Orosz Történész Vegyesbizottságnak. A Magyar-Ukrán Történész Vegyesbizottság társelnöke, az Ásatási Bizottságnak hosszú ideig titkára, az Uralisztikai Bizottságnak és a Finnugor Kongresszusok Magyar Nemzeti Bizottságának öt évig elnöke volt, valamint tagja volt az MTA Régészeti Bizottságának és 1986-tól az ICOM-nak.
1989 és 2000 között részt vett a Szovjetunióba hurcolt magyar műkincsek felkutatásában, 1994-től miniszteri biztosként. Kezdeményezője volt a kárt szenvedett országok összefogásának és a Spoils of War nemzetközi folyóirat létrehozásának.
Nevéhez nagyszabású kiállítások rendezése is fűződik: Fodor István készítette elő 1988-ban a kínai agyaghadsereg magyarországi tárlatát, 1994-ben pedig Őseink és rokonaink címmel 11 oroszországi múzeum anyagával igyekezett szemléltetni az ősmagyarság kultúrájának széleskörű kapcsolatait, majd részt vett a honfoglalás millecentenáriumára rendezett kiállítás megszervezésében.
Fodor István 1974-től szerepet vállalt az egyetemi oktatásban is. Előbb az ELTE-n és a szegedi József Attila Tudományegyetemen párhuzamosan, később már csak Szegeden tartott órákat, itt újraélesztette a Régészeti Tanszéket (1989), amelynek 1997-től 2008-as nyugállományba vonulásáig tanszék- és intézetvezetője volt.
Munkáját számos díjjal, kitüntetéssel ismerték el: a Móra Ferenc-díjat 1994-ben, a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét 1997-ben, a Pedagógus Szolgálati Emlékérmet 2008-ban, a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét 2016-ban kapta meg.
Könyvei, több mint 300 tanulmánya, ismeretterjesztő írása és interjúja a nagyközönség számára is ismertté tették Fodor István nevét, legismertebb könyve a 75 ezer példányban kiadott Verecke híres útján… című kötet (1975, 1980) volt.
