Várnagy Márta
Parancem most Szirákon él – Beszélgetés Lukács Noémi professzorral
2. rész: Szirák, szülők, tanulmányok
– Milyen emlékei vannak a sziráki évekről?
– Rengeteget olvastam. Anyám nagyon művelt asszony volt, több nyelven beszélt. Ha elmentünk kapálni, a hazafelé úton verseket mondott. Kapálásból jövet ismertem meg anyámtól többek között Adyt, Arany Jánost, Radnótit, József Attilát, Villont. Nagyon jó emlékezőtehetsége volt, és fáradtan is mondta azt a rengeteg verset. Tőle sokat tanultam, sokat vittem magammal, de főleg a kíváncsiságot, mert igazából máig szeretek tanulni. Egyszerűen jólesik. Mindenki nevet, mert a terveim között szerepel, hogy amint szusszanok, felfrissítem az orosz nyelvtudásomat. Szerettem az orosz nyelvet, jól beszéltem. Nagyon szeretnék rendesen megtanulni latinul, ez is a terveim között van.
– Édesanyja művelt, olvasott teremtés volt. Kik az anyai nagyszülők?
– Értelmiségi család voltunk, anyai dédapám járásbíró volt Szirákon, utána ügyvédkedett. Anyám mellett először nevelőnők voltak, utána rövid ideig Nagykőrösön fiúgimnáziumba járt, majd a Sacre Coeur nővérek zárdájában tanult, majd egyetemre ment. Pénzben nem dúskáltak, de ha valaki szegény, és nem akar lesüllyedni, az mindig tanul. Anyám nem olyan volt, mint én. Nekem fontos, hogy jól kidolgozzam magam, valahova haladjak. Anyám egyszerűen csak szeretett olvasni. Jól esett neki, hogy olvas.
– Ezek itt családi képek?
– Anyám és a családtagok fényképét kiakasztottam a falra, bár ez ma nem illendő. Nem illik fényképeket kitenni, de nem azért nincsen befejezve a fal, hanem egyszerűen nem jutok hozzá. Mindent úgy kell kereteztetni, hogy egymáshoz lehessen akasztani a sok képet, de még azt is meg fogom csinálni, ha élek. Anyámnak nem az volt a fontos, hogy villogjon, de nem is érdekelte valójában, ő egyszerűen okos volt, megmaradtak az emlékezetében ezek a dolgok. Én meg kíváncsi voltam, és engem lehetett dolgoztatni úgy, hogy etettek valami történettel, mesével. Erősen hagyományozó családból származom, nálunk mindig meséltek, beszéltek dolgokról. Az apai nagyanyám már az első világháború előtt külföldi egyetemre járt. Nálunk fontos volt, hogy az ember tanuljon. Én azt mondtam, nem megyek egyetemre, nem engedhetjük meg magunknak, de anyám azt válaszolta, egyetemre nem azért megy az ember, hogy tanuljon, hanem azért, mert ez az életének egy nagyon szép része. Anyám is dolgozott az egyetem alatt, mert szükségük volt rá. Én 18 éves koromtól önellátó voltam. Mikor egyetemre kerültem, akkor azt mondtam, én pénzt nem kérek senkitől. Megkerestem a pénzt a ruhákra nyáron. Dolgoztam mindenféléket, és iparkodtam, 4,0-nál rosszabb átlagom, utóvizsgám ne legyen. Nálunk benne volt a levegőben, hogy jó, ha az ember olvas, jó színházba menni, jó zenét hallgatni, illik nyelveket tudni.
– Apai, anyai ágon művelt, tehetős volt a család. Mi történt 1945 után? Hogyan élték meg?
– A családomban soha nem hallottam egy szót sem arról, hogy most milyen borzasztó, milyen szegények vagyunk, és azt sem hallottam, hogy nem kellett volna így bánni velünk. Nem dicsérte senki a rendőri felügyeletes, kitelepítéses, és Gulágba hurcolásos helyzeteket. Távoli rokonom volt Lajos Iván, ő tényleg aktívan harcolt a németek ellen. Külön, saját jogon vitték el Mauthausenbe koncentrációs táborba, mikor a németek bejöttek Magyarországra, szintén saját jogon a Szovjetunióba. A Gulágon halt meg. Valójában ismertük ezeket a történeteket, de soha, senki nem panaszkodott, és nem mondta, hogy különös istencsapása, ha olajba mártogatjuk a kenyeret, és ma csak só van benne, de holnap a változatosság kedvéért paprika is. Soha senki egy rossz szót nem ejtett. Nagyanyám csak nézte anyámat, “hogy adhatsz így lekváros kenyeret.” Sose tudtam, mire érti. Azt hittem, a tányér miatt. Tízéves voltam, amikor elküldtek egy szakszervezeti üdülésre. Akkor láttam, hogy a gyerekek fogják a kenyeret, rákenik a vajat, és a vajra kenik a lekvárt vagy a mézet. Én addig nem tudtam, hogy ezt így is lehet, de nyilván tudta a családom. Életemben először szalámit akkor ettem, amikor a katolikus papunk hozott nekünk. Nagyon kedvelt engem. Minden rám ragadt, a hittan is. Ha büntetésben voltam, bezárták a könyvszekrényt, de volt egy szakadozott ószövetségi szentírásunk, ami kint maradt Anonymus magyar nyelvű Gestájával, úgyhogy én az ószövetségben is kellően járatos lettem. A Gestából pedig azt tanultam, ha az ember hont foglal, akkor az mindig úgy kezdődik „és azt a Földet hihetetlenül megszerették. ”Anonymus igazából nem élvezetes, de ez így megmaradt bennem. Azt a földet hihetetlenül megszerették, és aztán persze meg is telepedtek. Hogy is volt? Valamiért gratuláltam a pap névnapjára, és egy koszorúcska fügét vettünk neki. Ez nem óriási ajándék, de a pap egy szép napon megjelent, és egy rúd szalámit hozott nekünk. Két szobánk volt már akkor, és a fűtetlen szobába betették a szalámit, hogy majd adott alkalommal feltálalják. Életemben először akkor láttam és ettem szalámit. A kolbászt természetesen ismertem. Rájártunk a szalámira. Különösen mi gyerekek. A fűtetlen szoba volt az úri szoba, antik bútorokkal, de nem tudtuk fűteni, nem volt pénzünk. Anyám odatett egy gyúródeszkát és kést, úgyhogy megvolt a lehetőségünk, hogy mindig rövidítsünk a szalámin. A késeink életlenek voltak, de szépek. A legaranyosabb az volt, hogy nagyanyám, aki óriási tartással rendelkezett, jön ki a szobából és rágcsál. Kérdezem, mit csinálsz, te is szalámit loptál? Mire nagyanyám azt mondta, dehogyis, csak leegyenesítettem. Olyan édes volt. Attól kezdve többet nem is szégyenkeztünk, le lehetett egyenesíteni.
– Milyen emlékei vannak még a gyerekkorból?
– A háború után, mire hazatértek, a bútoraikat elfűtötték, az ennivalójukat megették, infláció volt, pénzük semmi, nagyanyám leült, és azt mondta anyámnak, gyere Juditkám, ülj le, most éhen halunk, és leült, hogy ő most éhen hal. Szerintem éhen is halt volna, de anyámban sokkal több élet volt, úgyhogy harmadnap azt mondta, most elmenne, hátha talál valahol egy kis leveskét. Arra is emlékszem, nagyanyám nem evett más húst, csak a hátat ette, vagy a lábat vagy nyakat, mert egyszerűen az jutott neki, felnőtt koromig nem is tudtam, hogy a csirkeháton annyira kevés hús van, mert szép nagydarab a háta, csak nem hús. Mindent mi kaptunk, gyerekek.
– Ez a dédszülői ház?
– Igen. Eredetileg ez egy Dessewfy-ház. Anyai dédapám, Kun Barna járásbíróként került ide. Egy ideig bérelték, később megvásárolták, de gyakorlatilag minden gyereke itt született. A birtoka Alsótoldon volt, de nem sokáig. A birtok elúszott. Később dédapám és Czira Gergely nagyapám Szirákon a gróf ügyvédje volt, tehát nem voltak koldusboton, de ahhoz képest, hogy nagyanyám gazdag örökösnőnek indult, szerényebben éltek, mivel ráadásul nagyapám fiatalon meghalt.
– Hogyhogy ez a ház még mindig megvan?
– Itt falun vagyunk. Tekintélyes, tisztességes család voltunk, nem vették el a házat, de betelepítettek egy másik családot is. Gyerekkoromban, ebben a házban tizenheten laktunk, de békességet tartottunk. Anyám nem szólt bele a gyerekvitákba. Én életre-halálra verekedtem nálam nagyobb, erősebb gyerekekkel. Tudtam, ha engem veszélyesen megsebez vagy megver valaki, őt sokkal jobban megverik otthon, rendesen nadrágszíjjal, ostorral, akármivel. Nagyon hamar fölfogtam, hogy csavarja, csavarja a karomat, de kicsavarni nem fogja, mert, ha eltöri, félholtra verik otthon. Utáltam mondani, hogy megadom magam. Ezt nem csíptem, nem feküdt nekem.
– Édesapjával milyen volt a kapcsolata?
– Azt gondolom, hogy apám szeretett engem, de nem volt nagy befolyása az én fejlődésemre. Szerintem imponált neki az önállóságra való törekvésem. Szerette hallani, amikor évzárón kihívtak, mint az iskola legjobb tanulóját. Jól esett neki, de valójában olyan kapcsolatom apámmal sosem volt, mint anyámmal.
– Figyelemmel kísérte az édesapja irodalmi munkásságát?
– Természetesen. Fiatal lányként nem vettem észre, milyen jóműfordító az apám, de hosszú németországi tartózkodásom alatt árnyaltan megtanultam németül, akkor már láttam. Első osztályú, igazán. Van olyan fordítása, amit ismerek tőle és ismerem németül. Mintha németül olvasnám, csak magyarul van. Nagyon jó. Nem tudom, hogy ennyire jó-e az összes műfordítása, mindent nem olvastam így összehasonlítva, de sok könyvet jól ismertem vagy ismerek németül. Apám fordítóként kiemelkedő, ebben valóban nagyot alkotott. Testvérem, Lukács Laura örökölte a fordítói tehetségét.
– És íróként?
– Nem tudom, valaha fenn fog-e maradni a neve, mint író. Tényleg nem tudom. Egyre kevésbé maradnak fönn nevek. Van néhány olyan könyve, ami igazán jó, de nem tudom objektíven nézni, mert több könyvének rengeteg az önéletrajzi vonatkozása. Ez nyilvánvalóan befolyásol engem, úgyhogy nem biztos, hogy az én értékítéletem reális.
– Melyik a legkedvesebb?
– Szeretem az Útlevélkép háttérrel című regényét, és a Jel novelláskötetét. Szeretett rólam úgy beszélni, hogy a német lányom. Engem ez kifejezetten idegesített. Nagyon zokon vette, hogy kimentem Németországba, és kinn maradtam.
– Ez mikor történt?
– 1973-ban. Ez akkor disszidálás volt. A nagy szerelmem kiment, hogy ott dolgozzon az egyik egyetemen. Kimentem, hogy feleségül menjek hozzá. Kint maradtam, de ez a házasságom rövidre sikerült. Kint tanultam meg németül. Akkoriban nem ismerték el a magyar diplomákat, esetleg a középiskolai érettségimet. Az egyetem megtehette, hogy lehetőséget ad a doktorátusra. A Tübingeni Egyetemen azt mondták, te mondhatsz, amit akarsz, el is hisszük neked, de nem tudjuk megítélni, elég jó vagy-e. Viszont közvetlen a végzés előtt állóknak ezt és ezt a gyakorlatot szoktuk kínálni, ahol önálló feladatok is vannak. Állj be, és nézd meg, mi tetszünk-e neked, és mi is megnézünk. Tetszettünk egymásnak, de ösztöndíjat, pénzt ők nem fizettek. Ezért délelőtt laboránsként dolgoztam, délután doktoráltam. Később oktattam is, és akkor már kaptam érte pénzt.
(folytatjuk)
