Az öreg jampin, amikor még mindig jól áll a napszemüveg, az öreg jampi, amikor még mindig uralja a színpadot, amikor több mint 50 év, 400 dal, és megszámlálhatatlan koncerttel a háta mögött a szája szegletében még mindig ott van az a csibészes mosoly, akkor bizony elismerően csettint az ember, hogy ez igen! De melyik volt Fenyő Miklós legjobb mondata ebben a vagány életműben? Ez derül most ki ebben a cikkben. Vigyázat, szigorúan szubjektív vélemény következik!
Eljön az idő, amikor az ember visszarakja a felcsavart szőnyeget a helyére, a bútorokat is megigazítja végre, kitakarít a buli után, leül egy kényelmes fotelbe és visszagondol a felejthetetlen pillanatokra. Sóhajt egyet és emlékezik. Mereng és álmodozik, hogy de jó is lenne… Legalább csak még egyszer…
Menekvés nincs már ekkor, beszippantotta az időutazás, kénytelen engedni a nosztalgia szelíd erőszakának, és újra felvenni azt a régi színes inget a szekrényből. Napszemüveg elő, haj befésülve, és aztán csak úgy halkan a tükör előtt eldúdolni:
„Szeretnék tündökölni még egyszer, úgy mint régen.”
Az őszinte jampi
Megindító az őszinteség mindig. Amikor érezni, hogy a másik ember szívből beszél és őszinte a vágyakozása, azelőtt valahogy mindig fejet hajtunk. Hiszen nagy dolog a kitárulkozás. Bátorság és egyenesség kell hozzá. Sokszor nem könnyű ez. Aztán fölmegy az öreg jampi a színpadra és a közönség előtt dalba foglalja szíve vágyát: „Szeretnék tündökölni még egyszer, úgy mint régen.”
Fenyő Miklósnak ez a legjobb mondata! És ahogy telnek az évek, egyre meghatóbbak ezek a sorok. Az öreg jampi vágyakozása, a napszemüvege és a csibészes mosolya. Ott áll minden így együtt a színpadon, és én azon drukkolok, hogy még sokáig!
„Napfény a jégen
Ragyogj fel nékem
Szeretnék tündökölni
Még egyszer, úgy mint régen”
Milyen egyszerű sorok. Már-már gyermekiek. És mégis mennyire ott van ez mindannyiunkban. Az örök gyermek. A különbség csak az, hogy Fenyő Miklós ki is énekli ezt magából. Ha magunkra tekintünk, még ha nem is színpadi körülmények között, de hát nem erre vágyunk mindannyian? Dehogyis nem! Bizony erre vágyunk. Egy kis elismerésre, fényre, tapsra, ragyogásra. Családi körben, baráti társaságban, szakmai pályán, a lakóközösségben, a sportklubban, vagy egyéb csoportban. Mindenki a saját kedvenc helyén várja a hátbaveregetést, a tapsot, a fényt és az elismerést. Ez igen, haver, jó vagy, vagány vagy, ügyes vagy, megcsináltad, frankó, gratulálunk, le a kalappal! Jóérzéssel tölti el az embert, amikor elismerést kap, de az is, amikor ad. Nem érdemes ezzel spórolni, nagylelkűen kell gyakorolni.
„Miklósbátyám”
A hazai média egyik kiválósága, Kadarkai Endre beszélgetett néhány hónapja Szandival és Lányi Andrással egy rádióstúdióban. Szandi a maga bájosságával mesélte, hogy Fenyő Miklóst ő még mindig „Miklósbátyámnak” hívja. És hogy ők képesek családostól akár hajnalig együtt bulizni, cigarettázni, és jókat dumálni.
Hogy lehet a vérbeli jampi, amolyan nagybácsis „Miklósbátyám”? Hát, így! Ennyi. Fenyő Miklós még ez is lehet. Áll a színpadon, a benne lévő vagány kölyök és az öreg jampi pedig együtt folytatja a vallomást:
„Napfény a jégen
Pár boldog évem
Talán még visszajönnek
Egyszer újra értem”
Kezek a magasban és vele énekel a sokaság. A tömeggel együtt lélekben talán én is ott vagyok és drukkolok neki. Taps, hullámzás, közös éneklés. Szurkolnak neki, kedvelik, imádják, és titkon mindannyian ugyanarra vágynak. Az öreg jampi legjobb mondatára: Szeretnék tündökölni még egyszer, úgy mint régen.
Írta: Séra András, A Kolostor Őre, blogger
