A délutáni nap alacsonyan járt, két viaszbábu ült a vonaton. Mereven néztek kifelé, a metsző hideg fény átsütött a fülcimpájukon. A menetiránnyal szemben az asszony, háttal a férfi foglalt helyet. Vonásaik a legapróbb ráncokig kidolgozva. Ruházatuk hibátlan, mintha külföldi öltözet volna, legalábbis nálunk nem így öltöztetik a bábukat. Fejük fölött a poggyásztartón egy-egy díszlettáska, az ablak előtti kis polcon két üveg víz. A vonat rázkódásai olykor megbillentették őket, de a jól kidolgozott statikai paramétereknek köszönhetően nem borultak föl egyszer sem.
A kalauz belépett a kocsiba, hasára lógó táskájára támasztotta a kezét, és hosszasan méregette őket. Hol az asszonyt, hol az idős férfit nézte. Aztán maga elé meredt, mintha lendületet venne, és megszólalt.
– Jó napot kívánok, hölgyem és uram! A menetjegyüket kérem ellenőrzésre!
Ez volt a varázsmondat, amit a kalauzon kívül más nem ismert, mert abban a pillanatban mindkét viaszbábu megelevenedett, és hajlékony kezeikkel öregesen matattak a jegyek után.
– Én úgy emlékszem, Alfréd, hogy maga rakta el mindkét tikettet.
– Hogy raktam volna el én, Otília? Hiszen maga állt sorba a kasszánál.
– Nem akarom megbántani, de egész életén át a feledékenysége miatt kell magával veszekednem? Maga állt sorba, drágám.
– Elnézést, hogy közbe szólók – mondta a kalauz, megigazított a nyakkendőjét –, de ha megmondanák, hány évesek, talán könnyen megoldhatnánk a problémát.
A két öreg egymásra nézett, mintha arra kérnék őket, fordítsák ki a zsebeiket.
– Micsoda pimaszság! – súgta tenyere mögött Otília.
– Fiatalember – kapta magasra a fejét Alfréd, mint egy parancsnok, aki ülve is tiszteletet érdemel. – Több mint ötven éve nem jártunk ebben az országban, és maga arról faggatja a feleségem, hogy hány éves?
– Bocsánat, nem úgy értettem – szabadkozott a kalauz.
– Tudja, annak idején párbajra hívtam volna ezért, és minden bizonnyal el is találom a karját, hogy élete végéig emlékezzék, hogyan kell egy asszonnyal társalogni.
– Hagyja, Alfréd – súgta Otília –, lehet, hogy van nála fegyver. Ki tudja, milyenek most a viszonyok? Leszállítanak a pusztaság közepén, ahonnan három nap gyalog étlen és szomjan a legközelebbi amerikai nagykövetség.
Alfréd mérgesen fordult az ablak felé, mint aki megmakacsolta magát, és nem hajlandó többé egy szót se szólni.
A nagy csöndben újra kezdte a kalauz.
– Elnézését kérem, nem akartam megbántani, asszonyom, uram, de nálunk egy bizonyos kor fölött nem kell a vonatra jegyet váltani.
– Ez jó hír, Alfréd, nem okolhatom többé, ha elfelejt jegyet váltani – mondta kuncogva Otília.
– Miféle szamárság ez!? – tört ki magából Alfréd. – Micsoda megkülönböztetés!? Nemre és korra való tekintet nélkül mindenkinek meg kell fizetni mindenért. Milyen világban él maga, fiam? Ma már nincsenek kiváltságok és előjogok, mindenki egyenlő. Ránk ez vonatkozik, mert mi amerikai állampolgárok vagyunk. Hagyjon a maguk kedvezményével!
– Nézze, itt vannak a jegyek – emelte ki táskájából Otília.
A kalauz átvette, Alfréd szemével követte a két papírfecni útját, majd átvette a kalauztól, előhúzta a szemüvegét.
A kalauz katonásan összevágta a bokáját és tisztelgett.
– Jól van, elmehet – legyintett Alfréd. – Nézze meg maga is, Otília, én nem tudom elolvasni, mit írt rá!
Otília elkérte Alfréd szemüvegét, a jegyeken átsütött a nap.
– Ha valami olvashatatlan, akkor az valószínűleg aláírás.
– Dedikálta a jegyet? – csodálkozott Alfréd – Micsoda szokásokat vesznek föl egyesek?
Otília elrakta a jegyeket, a táskát maga mellé csúsztatta.
– Én azért egy kicsit félek a találkozástól – mondta Alfréd –, olyan régen nem láttuk őket. Talán ők is megváltoztak.
– De hát a fényképeken jól néztek ki!
– Azok csak fényképek, azt nem látja, ami a fejükben van. Ki tudja, milyen agymosáson mentek keresztül. Lehet, hogy meg se ismernek. Akkor pedig hiába utaztuk le azt a sok ezer kilométert.
– Ne butáskodjon, Alfréd, meg fognak ismerni, tavaly küldtem magunkról képet. Azt, amelyiken a lugasban ülünk.
– Fényképek. Más se marad belőlünk, csak fényképek.
– Ne zsörtölődjön már, inkább örüljön annak, hogy ilyen szép kort megéltünk együtt.
– Örülök – Alfréd lecsavarta a vizes palack tetejét. – Nincs magánál pohár, kedvesem? Tudja, hogy nem tudok üvegből inni.
Otília fölállt, fejük fölül leemelte az egyik táskát, két poharat húzott elő, mindkettejüknek öntött. Alfréd egy húzásra fenékig kiitta.
– Emlékszik, milyen szomjasak voltunk végig a repülőn, és nem kaptunk vizet. Hány órát is repültünk?
– Ó, Alfréd, hogy maga mindig a szomjúságra emlékszik, mikor vizet ihat! És mindig akkor szorított magához, amikor azt hittem, hogy a legjobban gyűlöl.
– Ezek csak teátrális túlzások, ne dőljön be nekik – Alfréd le sem vette szemét a táskáról, amelyből a poharak kerültek elő. – Megvan a pénz?
– Persze! De ugye nem akarja, hogy itt megszámoljam!?
Alfréd gyanakodva körülnézett, fölbontotta a másik palackot is, és mint akinek egészen máshol jár az esze, fenékig kiitta.
– Alfréd, maga mégis tud palackból inni!? Ennyi éven át titkolni!
– Ez most nem érdekes. Azon gondolkoztam, jól osztottuk-e el a pénzt? Hogy valóban mindenki annyit kap, amennyit megérdemel? Nem kellene esetleg a helyszínen újra mérlegelnünk? Úgy érzem, János négyezer dollárja rendben van. Csak attól félek, hogy a nővére kevesellni fogja, hogy a gyerekekkel együtt hatezer dollárt adunk neki.
– De hát tudja, nem ezért jöttünk, Alfréd, ez csak ajándék.
– Ajándék, de pénz. És ott vannak a többiek, a távoli rokonok. Mit szólnak majd a kétezer dollárhoz?
– Örülni fognak, higgye el.
– Micsoda hatalmas fóliasátrak, nézze! – bökött Alfréd az ablakra. – De remélem, nem ilyenben fogunk lakni!
– Még tizenöt perc – forgatta csuklóján az órát Otília. – Aztán tíz perc. Öt. Még soha nem készültem ilyen látogatásra. Elbúcsúzni, örökre. Mert ha visszautazunk Amerikába, tudja, hogy soha többé nem fogjuk látni őket.
Ahogy ezt kimondta, a két viaszbábu újra megmerevedett. Füleiken átsütött a nap, kezeiket egymásra kulcsolták az asztal alatt.
