Rém okos lány
Amit elkövettem, azt finoman szólva durva pimaszságnak, úri emberhez méltatlan szemtelenségnek, sőt, bizonyos értelemben bűnnek lehet nevezni. Annak bizony, hisz mi más volna ama impertinencia, hogy túl az ötvenen fogom magam, és elolvasom egy tizenéves leány bizalmas naplóját?! Még ha ő maga, az Éva adta volna kezembe a füzeteket, amikben gyöngybetűs sorai glédában állva őrzik az emlékeit! Adhatta volna persze, hisz volt szerencsém találkozni vele (erről később), de nem adta, nem is említette, hogy „majd egyszer, fiacskám, üsse kő, elolvashatod”. Engedélyem tőle tehát nem volt rá, és én mégis…
Elvetemült alak vagyok, beismerem.
Ráadásul még azt sem állíthatom, hogy megbántam volna a dolgot! Dehogy bántam! Sőt, számomra 2020 legszebb, legtanulságosabb, legérdekesebb könyvélménye volt a Naplóm!
Kucses Éva – mert akkor Janikovszky Éva, ahogy ma ismerjük, még a szegedi korzó fasorában sem volt! – naplója 1938 és 1944 között enged bekukkantást az ez idő alatt tizenkét éves gyerekből tizennyolc éves nővé cseperedő leány életébe. Nem véletlenül írom így, régiesen: leány. Éva még abba a világba született, amikor a valódi polgári értékek elevenen éltek, a fiatal urak „poffot” kaptak a „kiskisasszonyoktól”, ha netán engedély nélkül merték megérinteni a kezüket, a korzón randevúzni sikk, a latin dolgozat pedig élet-halál kérdése volt!
Micsodás időutazás ez a könyv, kérem szépen! Hogy más vadabbat ne mondjak: akkoriban telente még esett a hó, a fiatalok magázták egymást, a mama pedig folytonos főfájással küzdött, míg végre sikerült egy rendes, szorgos és ügyes szakácsnét szereznie!
Éva…
…így emlegetem, mert mást nem tehetek, erre ugyanis ő maga utasított. „Mondd nekem, hogy Éva, különben megharagszom!” – kacsintott rám huncutul 1993 tavaszán egy pesti könyvesboltban. Mindketten arra vártunk, hogy a tv-stáb, ami kettőnkkel akart interjút készíteni, felálljon. Addig is a bolt irodájába vezető szűk lépcsőházban kucorogtunk ketten: én csak odáig tudtam menni, mert a tolószékem nem fért át a keskeny ajtón, ő pedig – látva, hogy egyedül ücsörgök – kijött hozzám és leült a lépcsőre. Beszélgettünk. Talán kávéztunk. Esetleg dohányoztunk is, erre már nem emlékszem.
Csak az maradt meg bennem, hogy ő nyugtatott (ideges voltam – első interjúim egyike!), biztatott és áradt belőle a vidámság…
Szóval Éva már tizenkét évesen oly éretten, ösztönös emberismerettel, jó humorral írta le környezetét, iskolai osztályát, tanárait, mintha már akkor is későbbi foglalkozását űzte volna. Döbbenetes olvasni az 1938-as naplóbejegyzést, melyben az osztályfőnökét épp azzal a szeretetteli, kicsit csípős humorral skicceli papírra, mint aztán sok évvel később regényei bájos, kedves, bumfordi figuráit. Éva már akkor kész író volt, ám ezt sem ő, sem más nem tudta. Janikovszky János az előszavában azon csodálkozik, miként lehetséges, hogy édesanyja kézírása 60 év alatt semmit sem változott: ugyanazok az egyenes, rendezett sorok, jól olvasható, szépen kerekedő betűk… Pedig ezen nincs mit csodálkozni! Aki egész életében képes önazonos, kiegyensúlyozott, a világban saját helyét illetően magabiztos maradni, annak miért is változna a kézírása?
Persze a Naplóm azt is elárulja, hogy Éva sem kerülhette el a nagy-nagy lelki drámákat, hisz gyereklányból felnőtt nővé érni önmagában is „rázós menet” tud lenni, hát még ha a sors mindezt egy sosem látott méretű világháborúval és családi tragédiákkal tetézi. Itt tehát ellentmondás gyanítható, pedig ilyesmiről szó sincs! Éva megharcolta a maga csatáit, élete épp úgy hullámvasút volt, mint másoké, ám őt mindeközben folyvást a humor, a röntgenszemű irónia, a csípős cinizmus segédcsapatai támogatták, így végig önmaga tudott maradni.
A Naplóm tizenéves Kucses Évájában már ott mocorog, él és „üzenget kifelé” az a Janikovszky Éva, aki kicsit másként, egy mindent színessé, vidámmá alakító görbe tükrön át látja a világot és persze önmagát is.
Így írt erről ő maga 1938-ban:
„Ha valami rém okos bácsi, mondjuk egy pszichoanalitikus megfigyelné az életem, egész biztos rém unalmasnak és egész hétköznapinak találna, és nem pocsékolná rám az idejét, hanem visszatérne háromszemű és kétorrú hercegnőjéhez, akinek lelki problémáit biztos sikerrel oldaná meg. De én mégis olyan beképzelt alak vagyok, és azt hiszem, hogy velem annyi érdekes dolog történik, hogy azt föltétlenül szükséges megörökíteni az utókor számára.”
Drága Éva, jó volna most felvenni a telefont és rád csörögni, nagyképűen magamra öltve az „utókor” szerepét, hogy elmondjam: itt vagyunk és még mindig nagyon szeretünk! Szeretünk, mert sosem féltél kitárni a szíved, még akkor sem, ha ezzel sebezhetővé tetted önmagad – így aztán a Naplódat is bátran ajánlom mindenkinek: tudom, nem haragszol érte, ha belekukkantunk leánykori titkaidba.
