Már az elején arra gondoltam, hogy akkor ez a könyv most erről a kérdésről fog szólni, de a közepén felrémlett és a végére biztossá vált, hogy a hipochonderség csak egyik arca a hiperérzékenységnek, ami nem betegség, hanem adottság: idegszálak és receptorok mindenütt, amelyek leolvassák és értelmezik a Nap állását, a testtömeget, a tüsszentést, a gyors vagy bánatosan fölépülő halált, mások jelenlétét, egy arcot, amit már soha nem fogsz látni, vagy épp a napok megismételt rituáléit, amik maguk alá temetnek. Lehet így élni? Lehet. Csak nem egyszerű, mert egyszerre igaz minden állítás és az ellentéte is. Külön világ ez. A feltételezések törékeny, de a megértést folyton szomjazók világa.
J. a járvány tükrében nézte át újra a hétköznapi szorongások adathalmait, pontosabban újraszorongta a közösségi hálók, a magánélet, a közvetlen és távoli kapcsolatok olykor földolgozhatatlannak látszó információit. Covid-információk hasznos csöndekkel kitüntetett lírai egyenruhája, vagy ilyesmi.
Nehéz beszélni arról, amiről nem felszabadultan, mégis pontosan beszél ez a könyv, ahol a pontosság nem mértani eszköz, hanem J. tétjeinek intimitásig menő vázlata.
A lírai napló március 11.-én, a bezárások bejelentésének napján indul, és hetekig kitart, figyelve önmaga és mások reakcióit, a munkahely, utcák, virtuális terek mentális változásait: beszűkülést, súlypontok változását, és túl az egészen azt is érzékeli, hogy az ember egy vírus kedvéért sem fog kibújni a bőréből, hatalom- és szabadságvágy nem mások, mint az öröklődés kontúrjai. Ahogy a sejtszintű világ fejlődésének is egyszerre voltak feltételei az összetartozás és a megtévesztés.
Rövid kötet a Légszomj, illetlenség túlbeszélni. Hasonlót nem olvastam e tárgyban, és magamra ismertem benne. Nézzétek meg, így jártok-e vele ti is!
