Páratlan páros – Szüzesség, a legbecsesebb hozomány
Megszólal a csengő, a főnök behív az irodájába. Azt szereti, ha főmérnök úrnak szólítjuk, és nem igazgatónak, pedig övé a gőzmalom. A főmérnökséggel hangsúlyozza, hogy ő tanult ember, nemcsak pénze van, nem csupán egy uborkafára felkapaszkodott bugris. A városban azt beszélik, hogy az apjának szatócsboltja volt valami dunántúli porfészekben, a szatócskodásból taníttatta az egyetlen fiát. Mert több gyereke nem volt, no, nem azért, mert nem adott neki a Jóisten, semmi köze a megváltó urunkhoz, a faluban az egykézés volt a divat, az öreg Pőcze döntötte el, hogy egy fiút lesz képes csupán iskoláztatni. A reáltanodában már a főmérnök úr korrepetálta a lusta, gazdag, de buta fiúkat, meg valami ösztöndíjat is kapott a püspökségtől, abból járt egyetemre.
És persze a főnök úr nem kiordít, mint más helyeken szokás, hanem finom, úri módon rázza a csengőt. Egyébként is halk szavú, most megkér, csukjam be magam mögött az ajtót. No, ezt végképp nem értem, erre mindig kínosan ügyel, hogy nyitott ajtónál dolgozzunk, ha kettesben vagyunk, nehogy pletykáljanak rólunk az alkalmazottak. És azért se gorombít le, hogy nem hoztam magammal a jegyzettömbömet. Ugyan diktálni mindig a titkárságon szokott, és még véletlenül sem áll mögém, hogy a nyakamon bámulja a pihéket, mint a Takarékban tette a Lónyay méltóságos, sőt, még lábujjhegyre is állt, hogy bebámuljon a blúzom kivágásába.
Mikor visszaérek, leültet magával szemben az íróasztalához, és furán néz. Szóval mindenhol elérkezik az a pillanat, amikor a főnök megkörnyékezi az irodista lányt.
– Klára, a segítségét szeretném kérni. Tudja, ez valami privát dolog, nem tartozik teljesen a munkájához, de ugye, mivel a malom száz százalékban az én tulajdonom, a munkaidejét én fizetem, bármi is legyen a feladat. Természetesen teljes diszkréciót kíván az ügy!
Ha ideges vagyok, megnyalom a szám szélét, lehet, hogy ezt most kacérságnak tartja. Bökje már ki, mit akar! Az az igazság, ugyan szabódnék, meg kéretném magam, de már jól esne, ha valaki megölelgetne. Az uram öt éve meghalt, de amióta visszajött a nagy háborúból, nem igazán működött rendesen. Szóval, hiányzik a férfiszag meg izzadtság, bár nem hiszem, hogy a méltóságos főmérnök úr végzett volna valaha, valamilyen kimerítő fizikai munkát, amitől szaglana. Ráadásul nem néz ki rosszul a főnök, kicsit túlságosan sovány az én ízlésemnek, olyan agárszerű, hiányozhat egy asszony, aki tisztességesen gondoskodik róla, főzne neki töltött káposztát, meg ilyesmi. De mivel özvegy, gyakorlata biztosan van a fehércselédek boldogításában. A szabódás után nem mondanék nemet, főleg, ha honorálná is a plusz munkámat.
– Klára, azt, mint mindenki ennél a cégnél, biztosan tudja, hogy én tavaly megözvegyültem. Elvesztettem szegény feleségem – krákog közben, talán elérzékenyült, vagy sok a napi két pakli szivarka. – Viszont az idő rohan, gyermekem nincsen sajnos, és én szeretnék. Harminchat évesen ideje volna már, ha fel kívánom nevelni, már pedig a fiaim nevelését magam akarom felügyelni.
Elkapja a hév, ököllel az asztalra csap nyomatékul. Tovább nyalogatom az ajkaim, kör-körösen, egy férfinak ez túl izgató lehet, és már vörösödöm is, érzem a forróságot a nyakamon. Lánykérésre nem számítottam, mondjuk, már nem vagyok lány. Szóval házassági ajánlatra nem, remélem, nem kell most válaszolnom!
– Látom, hogy zavarba jött, s mivel tudom, hogy diszkrét, elárulom, hogy megboldogult nejemnek a miénk már a második házassága volt, és abból sem született utód. Így szinte bizonyos vagyok benne, hogy nekem lesznek gyermekeim, egy megfelelő hölgytől, nem nálam van a hiba, ugye érti?
Csak bólogatok, nem merek ránézni. Még a végén kibökném, hogy tudom, nem magtalan. Tavaly beszélték, hogy a kuplerájos Micihez járt a méltóságos főmérnök úr, már akkor is, amikor a felesége betegeskedett. Minden férfi ilyen, az vesse rá az első követ, aki hasonló helyzetben, hónapokig ágyban fekvő asszony mellett nem keres vigasztalást másnál. És Pőcze úr ezt is urasan tette, nem szeretőt tartott, hanem egy megfizethető leányt. Mici megesett, de elment a gyerek, ezt meg a bába mesélte. Lehet, hogy az ő keze is benne volt a dologban, ki tudja. Minden esetre a főmérnök többé nem ment munka után az Alsó soron levő piros lámpás házba. Az emberek meg amilyen kíváncsiak meg furmányosak, összerakták. Szóval, ezek szerit tud gyereket csinálni, de nem szólok semmit.
– A megfelelő hölgy miatt kérem a segítségét – mondja még halkabban, szinte már suttog, mintha a bőrbevonatú, párnázott ajtón keresztül bármelyik kolléga meghallhatná, amiről beszélünk. – Nem szeretném kompromittálni magam, tudja, milyenek itt az emberek! Már ha csak elmegyek látogatóba valamelyik cimborámhoz, azonnal összeboronálnak a lányával vagy a sógornőjével, másnap erről pletykálnak a mise alatt. Ezért vettem fel magát a titkárságra, mert özvegy, így nem gondolják, hogy meg akarna fogni magának. Persze kifogástalan munkaerő! – teszi hozzá sietve.
Na, ebből sem lesz lánykérés. Érzem, ahogy a vér kifut az arcomból, pedig valójában nem igazán tudtam elképzelni magam Pőcze méltóságos asszonyként, ahogy a polgármesterné mellett ülök az iparosok bálján.
– Hogy elkerüljük a felesleges szóbeszédet és izgalmakat, arra gondoltam, hogy feladok egy apróhirdetést. Nem én, persze, hanem maga adja fel, Klára. És segíthetne megfogalmazni is – esdeklő vizsla szemekkel néz rám, nem tudok haragudni, csak bólintok. – Ma nagyon csendes, remélem, azért a hirdetést véleményezi – teszi hozzá a férfi.
– Ahogy óhajtja, főmérnök úr.
Jobb lett volna, ha a szoknyám alá próbálna kerülni, de ez van.
– Hogy szokás az ilyesmit kezdeni?
– Talán írjuk bele, ki a főmérnök úr. Ez járja.
– Hogyan, maga már készített ilyet?
– Dehogy, viszont olvastam.
– Miért, férjhez akar menni újra és itt hagy bennünket?
Őszintén riadt a tekintete.
– Az ángyom előfizeti a Magyarságot, minden héten áthozza, mikor már elolvasta. A hátoldalon vannak a hirdetések.
– Jó, akkor a Magyarságba tesszük bele, ha a kisasszonyok meg a nénikék azt olvassák.
– Akkor kezdjük így: harminchat éves, főmérnök vagyok.
– Rendben, de kell a vallás meg, hogy özvegy.
– Az özvegy túl szomorú, legyen harminchat éves, keresztény, nőtlen, főmérnök.
– A gőzmalmot is írja bele, Klára. Meg világosan azt is, van pénzem, amit magam szereztem.
Azért ehhez a volt neje vagyona is kellett. Persze nem jegyzem meg hangosan.
– Tudom, hogy azt beszélik, egy nyerészkedő szerencselovag vagyok, aki jól házasodott. Beházasodtam a Makláry-vagyonba. Szemenszedett hazugság! – felemeli a hangját, látszik, hogy az önérzetét sérti ez a pletyka. – Igaz, hogy a gőzmalmot a feleségem első férje, a megboldogult Makláry méltóságos családja alapította. De amikor átvettem, a csőd szélén állt. A feleségem nem boldogult vele, ezért rám bízta az irányítást. Nekem sikerült felvirágoztatni, szereztem megrendeléseket, hadiszállítók lettünk. Megvettem a Makláryak részvényeit, kifizettem őket rendesen, nem a nőmtől örököltem a vagyont. Csak a bérpalotát, ahol laktunk, mert az az ő nevén volt és gyerek híján rám szállt.
Leállítom az agyam, mert a főmérnök még a gondolataimba is belelát.
– Szóval, a jövendőbelimnek tudnia kell, vagyonos vagyok, amivel magam rendelkezem, nem a családom. Nincs szükségem egy jómódú nőre, csak tisztességesre. A pénz, a hozomány nem számít.
De még mennyire számít a pénz! Majd a főmérnök úr is megtudná, ha az anyósánál lakna kegyelemkenyéren, mint én. Azért is szegődtem el titkárnőnek, hogy ne kelljen álló nap azt hallgatnom, milyen jóságosak velem, én meg hálátlan vagyok. Inkább ugrálok azok kénye-kedve szerint, akik megfizetnek érte. Majd Pőcze méltóságos új neje is megtanulja ezt, előbb vagy utóbb.
– Fogalmazza bele, kérem, Klára, hogy kifogástalan viselkedésű, engedelmes leány legyen, aki szót fogad nekem, azt teszi, amit mondok. Ezért sem szeretnék valami módos örökösnőt, azokat kicsi koruktól akaratosnak nevelték. Hisztisek, ha nem az történik, amit elképzeltek, ha nem kapják meg, amire vágynak. Nekem otthon béke és nyugalom kell, ha hazamegyek, ne a nyafogást kelljen hallgatnom, elég gondom van itt benn, a malomban. Ne kelljen elmenekülnöm hazulról valami füstös klubba. Egy szegény leány értékeli, ha jómódba kerül, meg akarja őrizni a jó sorát, ezért azt csinálja, amit mondok neki.
Jegyzetelek, bólogatok. Két milliárd koronáért sorban állnak majd a szerencsevadász nőszemélyek, akik a főmérnöknél sokkal rafináltabbak. Könnyű megjátszani az esküvőig a szende hajadont. A lakodalom után meg már késő bánat a feleszmélés. Még ha elválik is tőle a főmérnök úr, szegény, vagyontalan nőnek asszonytartást kell fizetnie. Ha eszesebb a kalandornő, jól megkopasztja Pőczét. Mindegy, jut is, marad is, majd akkor jövök én, és megvigasztalom, hiszen minden bújával, gondjával hozzám fut. Meghallgatom majd, megértően sóhajtozom, és azt teszem, amit és ahogyan óhajtja, mint egy engedelmes cseléd. Pont, amire vágyik.
– És természetesen a hölgy legyen érintetlen, bármilyen korú is. Ehhez ragaszkodom. Vagy ez nyilvánvaló? – néz rám tanácstalanul.
– Azért ennyi pénzért, már megbocsásson, főmérnök úr, de lehetnek elvárásai. Viszont azokat világosan közölnie kell.
– De a kiadóhivatal megjelentet olyan obszcén, illetlen szavakat, mint szüzesség?
– Majd olyan finoman fogalmazunk, mint a főmérnök úr szokott. Mert mi szüzesség egy szegény lánynál?
– Nem tudom, férfi vagyok és vagyonos. Mi, Klára?
– Az egyetlen, legbecsesebb hozománya.
– Tudtam, hogy magára kell bíznom ezt az ügyet! Maga egy kincs. Délután menjen el korábban, adja is fel az apróhirdetést! Aztán minden áldott nap nézzen be az újsághoz, jött-e válasz. És szortírozza őket a kívánalmaim szerint, csak a megfelelő jelöltekkel akarok magam foglalkozni. Olvassa fel, kérem, a hirdetésem.
HARMINCHAT ÉVES, keresztény, nőtlen, főmérnök és gőzmalom-tulajdonos vagyok. Kétmilliárdot meghaladó vagyonom felment az alól, hogy jövendőbelimnél „pénzt” keressek. Választásom oly kimondottan úrihölgy, kivel a nyugodt, békés otthont el tudnám érni.
Leveleket „legbecsesebb hozomány” jeligére a kiadóba.
