Emlékeztek még Oliver Zahn előadására a kinyújtott karról a második világháború utáni világban? Legújabb műsorában a fiatal német művész ismét kényes témával jelentkezik. A járványhelyzet által formált ÓDA A FELEJTÉSHEZ – MÁSODIK RÉSZ kifejezetten az online térbe szánt előadás, amelynek nincs és nem is lehet színpadi változata. Története pedig egy dallal kezdődött, amelyet Oliver Zahn egy kitelepített németekkel foglalkozó néprajzi hanganyaggyűjteményben hallott, és amely azóta sem ment ki a fejéből…
Mit kerestél tulajdonképpen, amikor rátaláltál a dalra? Csak nem a családod történetével foglalkoztál?
Német népdalokat kerestem egy kulturális örökségről szóló projekthez. A Német Népdal Archívuma Freiburgban van, akárcsak az a másik gyűjtemény, ahonnan a darabban felhasznált dal származik. Az első archívumra kerestem a Google-ban, de véletlenül a másodikból is feljött ez a találat. Rögtön magával ragadott, mert a nagyszüleim is háború utáni kitelepített németek voltak, de ez valahogy soha nem volt téma az életemben. Erre hirtelen találtam egy néprajzi gyűjteményt, ahol mindazok a dalok és történetek fel lettek véve az utókornak, amelyeket a saját őseim nem adtak tovább nekem.
Mit éreztél, amikor először hallgattad meg a dalt?
Nagyon fájt hallgatni, hiszen ez az egész téma annyira összekapcsolódik a náci Németországgal és a német gyarmatosítás történetével, és manapság is a szélsőjobb sajátítja ki leginkább.
Hogyan hatott a koronavírus-járvány az ÓDA A FELEJTÉSHEZ keletkezésére?
A karantén előtt nem sokkal mutattuk be az ÓDA A FELEJTÉSHEZ – ELSŐ RÉSZ című darabot, amelyet színpadra terveztünk. Már akkor is a fejemben volt egy második rész ötlete, mert sok gondolatomat nem tudtam beépíteni az eredeti alkotásba különféle okok miatt. Egyébként meg mindig is akartam rendezni egy képernyőalapú előadást, és amikor jött a járvány, az ilyen típusú műsoroknak hirtelen hatalmas létjogosultsága lett. Ez amolyan apró szerencse volt számomra a szerencsétlenségben. Mivel az első részt nem játszhattuk, az internet viszont hirtelen tele lett művészettel, még inkább el kellett gondolkodnom azon, mit jelenthet a felejtés – a digitális térben.
Mit gondolsz az online előadásokról? A jelen helyzet szomorú szükségszerűsége, vagy egy izgalmas új korszak hajnala?
Mindkettő lehet, azt hiszem. Főleg a karantén kezdetén rengeteg műsor volt, amelyeknél lehetett érezni, hogy ez csak amolyan sebtapasz, amíg a színházak újra nem nyithatnak. Ezekre is szükség van, elismerem, még ha engem nem is pont ez érdekel a saját munkámban. Az én célom az volt, hogy olyan darabot hozzak létre, amely a járványhelyzet után sem évül el – ezért is írtam új folytatást ahelyett, hogy valami korábban színpadra tervezett dolgot adaptáltam volna a képernyőre. Internetalapú művészet a járvány előtt is létezett, és utána még inkább létezni fog. De szerintem nem a színházat helyettesítő, hanem teljesen önálló műfajként érdemes tekintenünk rá.
Hogyan jelenik majd meg a téma az előadásban, mi a te szereped, a közönségé, a dalé?
A darab egy esszé, azt vizsgálja, mennyiben tekinthető a felejtés termékeny folyamatnak, és mit tanulhatunk a kollektív felejtésből ennek a dalnak a példáján, amely köré épül az előadás. Az egész a saját képernyőmön történik, amelyet megosztok a közönséggel. Olyan lesz így, mintha a néző számítógépén zajlana a folyamat: az egyetlen hangfájl – a dal felvétele – körül keringek én, és alaposan szétcincálom a témát, amelyet az emlékezet eme aprócska darabkája hozott magával.
Itt válthatsz jegyet az előadás színteréül szolgáló Zoom webináriumra!
