+ Interjú

Létezhet-e olyan karlendítés, ami nem náci? – interjú Oliver Zahn rendezővel

Meg kell értenünk, hogyan sajátít ki a politika ki bizonyos szimbólumokat, jelölőket, és hogy mi a művészet szerepe mindebben – vallja Oliver Zahn rendező.

HELYZET KINYÚJTOTT KARRAL, Trafó, 2019. szeptember 28., 20 óra

Hosszú, indulatos kommentvita alakult ki nemrég egy kép alatt, amelyet Németh Szilárd parlamenti államtitkár tett fel a Facebookra. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem évnyitóján készült, ahol a négy kart képviselő egy-egy diák (egyikük katonai egyenruhában) leteszi az esküt. A saját diplomaosztó ceremóniám jutott eszembe, ahol egy pódiumon, egy jogarra téve két ujjamat, megesküdtem, hogy az itt megszerzett tudásomat a társadalom javára fordítom. Csakhogy ezek a diákok a képen nem tették rá az ujjukat a jogarra. Még csak meg sem érintették. Egyedül a karjukat nyújtották felé.

Túlreagáljátok, emberek, írta jó néhány kommentelő. Ez az ottani ceremónia része, ne legyetek már ennyire rosszhiszeműek, hogy minden ártatlan képbe belelássatok valamit, ennek semmi köze a nácizmushoz. Erről eszembe jutott egy eset, ami szintén velem történt hét- vagy nyolcévesen. A nagyszüleimmel szálltam buszra vagy villamosra, és a nagymamám számomra teljesen érthetetlen, megmagyarázhatatlan rémülettel szólt a nagypapámnak:

„Nézd! Valaki odarajzolt egy horogkeresztet!”

Nem láttam, hogy miről beszél, később sokáig firkálgattam horgászhorgokat, amelyek keresztezték egymást, tűnődve, hogy egy ilyen gagyi jelképtől miért kell ennyire félni. Aztán egy napon a tanítónk mutatott valódi horogkeresztet, és elmagyarázta, hogy mi az.

Oliver Zahn

Egy friss kép, egy régi emlék. Nem csoda, hogy mostanában ennyire elevenek, mind az egyéni emlékezet, mind a kollektív diskurzus terén. Pár nappal később hallottam, hogy egy új előadás érkezik a Trafóba, HELYZET KINYÚJTOTT KARRAL címmel. Ártatlan ‘esszéperformansz’ lenne, egy olyan mozdulat kultúrtörténeti és művészettörténeti aspektusairól, amelyre több ezer éve használják a karjukat az emberek? De rá lehet még nézni a Horatiusok esküjére, vagy éppen az esküt tevő egyetemi hallgatókra anélkül, hogy egy bizonyos konkrét jelentéshez kötnénk őket? A jelentés formálja a megnyilvánulást, a megnyilvánulás formálja a jelentést? Sokat elárul, hogy ezt a műsort még a bemutatója előtt betiltották Németországban, de azóta is járja a világot. Ezek után mindenképpen fel kellett tennem Oliver Zahn rendezőnek pár kérdést…

Mikor láttál először karlendítő embert? Mik voltak a körülmények, hogy emlékszel vissza erre?

Azt hiszem, hasonló lehetett az én első alkalmam, mit sokaknak: filmben vagy tévében láttam először ezt a mozdulatot. A rasszista és fasiszta felhangjai soha nem tűntek el, de a hosszú és látványos politikai története után valami mégis megváltozott: újra az eredeti közegében, a művészetben találkozhattunk vele leginkább. Sajnos mostanában meg pont hogy visszaszivárog a politikába, és egyre nehezebben üti át az emberek ingerenciaküszöbét. Láttam szélsőjobboldali rendezvényeket, ahol simán karlendítettek a résztvevők, és eléggé csodálkoztam, hogy ezt a mozdulat továbbra is lehet fegyver, még ma is.

Jacques-Louis David: A Horatiusok esküje

Miért nevezed esszéperformansznak a HELYZET KINYÚJTOTT KARRALt? Mit várhat a közönség ettől a műfajtól?

Az esszéfilm műfaját idézem meg, ahogy Harun Farocki, Chris Marker vagy Hito Steyerl alkalmazták. Ez a darab nem dokumentumszínház, nem a hagyományos értelemben vett diszkurzív színház, de így önmagában nem is prózai vagy táncos előadás, úgyhogy mindenképpen elő kellett állnom egy újszerű névvel és címmel, ami a lehető legjobban fejezi ki, hogy mit csinálok.

Szerinted igazságot szolgáltathatunk valaha is az olyan szimbólumoknak, amelyeket kisajátítottak a nácik és a fasiszták? A náci karlendítés mellett ott van még a szvasztika, az ’árja’ meg az ’Übermensch’, vagy a fasces…

Szerintem ezek szennyezett jelölők, a fasiszta ideológia olyan mértékben rájuk telepedett, hogy már soha nem lehet eltüntetni, de nem is gondolom, hogy érdemes lenne ezzel próbálkoznunk. Viszont azt gondolom, arra igenis szükség van, hogy megértsük és tágabb kontextusban lássuk azt a folyamatot, amely ehhez a szennyezéshez vezetett, illetve a jelentés megkövülését a politikai szimbolizmus terén. Mindemellett a karlendítés példája sokat elárul arról, hogy mi a művészet szerepe mindebben, sőt, általában a művészet és a politika együttállásáról.

Mi lehet az emlékezetkultúra (‘Erinnerungskultur’) jövője, ha a szemtanúk már mind halottak vagy nagyon öregek? Milyennek képzeled a németek hozzáállását a Harmadik Birodalomhoz és a második világháborúhoz mondjuk 20-30 év múlva? Milyennek szeretnéd látni?

A munkám nagyrészt erre az alapkérdésre épül, szóval egyszerű választ nem tudok rá adni. De azt gondolom, nem véletlen, hogy a nemzetiszocializmus és a fasizmus mostanában lesz egyre népszerűbb, pont akkor, amikor a náci Németország és az államfasizmus (a tanúk halálával) testi-tapasztalati emlékei lassan elhalványulnak. Így mindig az új generáció vállát nyomja a felelősség, hogy újabb és újabb módon kezeljük a kollektív múltunkat. Új utakat kell vágnunk magunknak, amelyekkel kapcsolódhatunk ehhez a múlthoz, amelyekkel emlékezhetünk a borzalmakra és a kegyetlenségre, és amelyek segíthetnek az emlékezetből politikát formálni. A HELYZET KINYÚJTOTT KARRAL is egy ilyen próbálkozás a sok közül, egyfajta válasz ezekre a kihívásokra.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top