+ Interjú

A hűségben elveszik a kontroll, és az veszélyes – beszélgetés a Mesterségem a halálból készült színdarabról

Amikor végignézek a híreken, és látom, hogy mondjuk velem egykorúak, esetleg nálam fiatalabbak állnak és szónokolnak ünnepségeken úgy, hogy Himmler mind a tíz ujját megnyalná, akkor nagyon elszomorodom.

Fotó: Trokán Nóra

Benkó Bence Hűség című darabja évek óta töretlen népszerűségnek örvend. A fiatal rendező Robert Merle világsikerű regényét, a Mesterségem a halált eleveníti meg a színpadon a MU színházban. A november tizenötödikei előadás kapcsán beszélgettünk  a k2 Színház alapító tagjával és művészeti vezetőjével a darab örök/aktuális kérdéseiről, és a színház hallatlanul nehéz helyzetéről.

Rendezőként mindig izgalmas kérdés lehet, hogy milyen darabot állíts színpadra a ma közönségének. Milyen vezérfonalat követsz egy-egy ötlet megálmodása során? Vannak-e számodra kiemelten fontos szempontok?

Kovács D. Dani mondta egyszer, hogy nekik rendezőként írniuk kellett egy (ha jól emlékszem) ötvenes listát darabokról, amelyek foglalkoztatják őket, és amelyeket elő lehet húzni, ha jön az évadtervezés. Én mindig maximum tizenötig jutottam. Valahogy nem tudok ennyi mindent folyamatosan izgalmasnak tartani. Lehetséges például, hogy épp most nagyon pörget valami a Titus Andronicusban, fel is kerül a listára, de jövő tavasszal, amikor darabokat kell mondani, már egyáltalán nem biztos, hogy a világ ott tart majd, hogy az én Titus-értelmezésemre lesz kíváncsi. Persze lehet, hogy amúgy sem kíváncsi rá, de a darabválasztáskor fontos szempont, hogy azt gondoljam, ez nem így van.

A Hűség című darabod alapanyagát Robert Merle világszerte ismert, Mesterségem a halál című regénye jelentette. Fel tudod idézni az első találkozásodat a művel? Változott azóta a véleményed a szövegről?

Őszintén szólva nem sokat. A hatása nagyon hasonló még most, a sokadik előadás után is, mint amikor először olvastam – ez egyébként valahol a gimnázium és az egyetem határán történt. Talán mellbevágóbb látni és hallani azt, amit otthon csak elolvastam. De pont ezért jutott eszembe a színház erről a regényről, mert annyira pontosan, sallangok nélkül, egyszerűen fogalmaz ebben a nagyon nehéz témában, hogy nem volt kétséges a színpadra állíthatóság. Amikor Sándor Julival, az előadás dramaturgjával dolgoztunk rajta, ez csak megerősítést nyert. Juli nagyon pontosan válogatta össze a jeleneteket a regényből, csak ritkán került az eredetibe betoldás, mert az egész szöveg egyszerűen jól van kitalálva, végiggondolva, megírva. Szép szimbólumrendszerekkel dolgozik, a változtatásai az eredeti Höss-féle íráshoz képest indokoltak és következetesek.

Tetszik a cím. Hűség. Egyszerű, az emberek többségéből pozitív érzéseket előcsalogató szó. Hűségesek vagyunk iskolához, barátokhoz, a társunkhoz… De eszembe jutott, hogy hűségesnek lehet lenni országhoz, politikai berendezkedéshez, ideológiához, egyszóval elvontabb fogalmakhoz és eszmékhez is. Tudatos koncepció volt, hogy a nézőid úgy üljenek be egy ilyen traumatikus és sötét történetet boncolgató darabra, hogy a náci tömeggyilkosságok helyett egy ismerős, könnyen átélhető érzés lebegjen a szemük előtt?

Bevallom, nem a nézők miatt lett ez a címe. Egyrészt változtatni szerettünk volna, jelezni, hogy ez a mi verziónk. Másrészt úgy találtam, hogy ez a szó írja le legpontosabban az összes konfliktus gócpontját. Az előadás egyik fontos pontja Himmler beszéde, ahol megfogalmazza, mit is jelent a szó. A Führer, Adolf Hitler egyszer s mindenkorra meghatározta, mi az SS becsülete, a meghatározását pedig elitcsapatai jelmondatává tette. „Becsületed – mondta – a hűség.” Azóta minden tökéletesen egyszerű és világos. A katonának nem kell többé lelkiismereti kérdésekkel bajlódnia. Elég, hogy hűséges, egyszóval engedelmeskedik a parancsnak. Szerintem egyébként a hűség minden esetben jó. Az nem mindegy, hogy ki mire használja, vagy hogy milyen felelősségvállalás alól mentjük fel magunkat vele. Sokat lehet ezen filozofálni – szerencsére szoktunk is az előadások után az iskolákban.

Milyen a saját hűségfogalmad? Mennyire rugalmas, összekeverhető ez az érzés, mikor vált át ragaszkodásba, félelembe, mozgásképtelenségbe a viselkedésünk?

Nehezen kitapintható fogalommal dolgozunk, és azt is izgalmas látni és láttatni, hogy hány módja van a hűségnek, és hányan hányféleképpen értelmezik vagy értik félre. Ami az egyik embernek mozgásképtelenség, az valaki más szerint becsületes hűség. Nagyjából ezért lehetetlen mindig mindenkivel mindent szépen megbeszélni az életben. Rudolf Langgal sem biztos, hogy meg tudnánk beszélni bármit is, hiszen ő meg van győződve arról, hogy hűségesnek kell lenni, szerintem meg nem szabad teljesen alárendelnie magát semminek a világon, mert akkor megszűnik a kontroll, és az veszélyes vizekre visz. Valószínűleg, ha megnézné az előadást, nem látná az összefüggést az életének történései és a deformált hűségének létrejötte között.

Nemrégiben láttam a Kolibriben A méhek istene című előadást, ami Hitler gyermekkorát mutatja be. Katartikus élmény volt. Ahogyan az 1984 c. Orwell-regény tanítása is irodalomórán, vagy Illyés Egy mondata , ugyancsak a közelmúltban. Mintha nem azt jelentenék ezek a szövegek, történetek, mint néhány évvel ezelőtt. Te aktuálisabbnak érzed valamiért Merle világát 2020-ban, mint korábban?

Szerintem sajnos mindig aktuálisak ezek a történetek. Lehetséges, hogy mondjuk tíz éve nem volt ekkora para itthon, de olyat nem tudsz mondani, amikor az a borzalmas eszmeiség, amit Merle felmutat, teljes egészében eltűnt volna a közbeszédből. De még ha onnan el is tűnik, otthon, a négy fal között megmarad. Nem gondolom, hogy teljes egészében véget lehet neki vetni, de amíg én egy fél mondatot hallok az utcán arról, hogy embereket faji, nemi, akármilyen hovatartozások okán hogyan és mikor kellene eltüntetni, addig biztos vagyok benne, hogy a színháznak beszélnie kell a jelenségről. Ahogy az irodalomnak is.

Ez nagyon tetszik. Nem egy végső győzelemért, hanem az állandó, értelmes harcért dolgozol. Voltak esetleg konkrét élményeid, amikor megtapasztaltad, hogy valaki a darab hatására változtatott a gondolkodásmódján?

Sajnos ennyire nem követjük az előadás utóéletét. Olyan volt már, hogy emberek jelezték, hogy új nézőpontot kaptak, és mennyire furcsa volt belegondolni számukra a „másik oldal” történetébe. És hogy elgondolkodtató, mennyi a párhuzam a mával, mennyire nehéz észrevenni, ha az ember ilyen-olyan, a darabban is tapasztalt helyzetekbe sodródik az életben. Szerintem ez több, mint jó. Nagyon fontos, hogy a nézők rálássanak helyzetekre, kívülről nézzék azokat, igyekezzék őket megérteni és elemezni. Az általam említett reakció pedig pont azt mutatja, hogy igen, van, aki megköszöni, ha tágítunk a látókörén, ha új perspektívába helyezzük a gondolatokat az ő életében. Boldog vagyok, ha ez megtörténik, persze ha nem, az sem baj. Mi igyekszünk.

Kényes történelmi témához nyúlsz, sokan és sokfélét írtak róla. Egy videós interjúdban elmondod, hogy a darabot elsősorban középiskolás osztályoknak szánjátok. Tanárként azonban mindennapos tapasztalatom, hogy a diákok a meghökkentő tények ellenére is gyakran úgy élik meg, telítődtek, lerágott csont már, nem akarnak többet hallani a holokausztról. Nem volt benned félelem, hogy lehet-e, és ha igen, miként lehet újat mondani a náci Németország szörnyűségeiről?

Nekem bőven elég volt a saját élményem a regény olvasásával. Az író egyes szám első személyben mesél arról az emberről, aki az egyik elsőszámú tömeggyilkossá lépett elő a XX. században. Ez az a provokáció, ami szerintem olvasóként és színháznézőként is izgalmas helyzetbe hoz bárkit. Figyeled, meghallgatod, és esetenként meg is érted a főszereplő döntéseit, még akkor is, ha ennyire borzalmas dolgokhoz vezettek. Ez számomra újdonság volt, és szerintem a témáról való diskurzusban is egy fontos, új nézőpont a tettest végigkísérni az útján, és értelmezni a cselekedeteit. Emiatt nem féltem. Sőt, sokszor beigazolódott, hogy mind a felnőtt, mind a diák nézők nagyon kellemetlen helyzetbe tudnak kerülni – jó értelemben persze. Főleg igaz ez, ha nem ismerik a regényt. Rögtön kizökkennek, nem nagyon tudnak elmenekülni az értelmezéstől. És egyszer csak azon kapják magukat, hogy ennek a szörnyetegnek a tetteit elemzik, értik, felfogják…

Utaltál a regény erősen szuggesztív mivoltára. Hogyan, milyen eszközökkel tudja visszaadni, elérni a színház ezt a fajta zavarba ejtő személyességet a nézőtéren és a színpadon?

Egyrészt nagyon fontos, hogy kis helyen játsszuk, a nézők a három művésszel körben ülnek, csak egy táblát használunk kellékként az egész előadáshoz. Ők hárman mesélik el a történetet, de Rudolfot egy színész alakítja végig. Nem tud nem személyes lenni, ha melletted ül a színész egy széken, vagy legfeljebb két méterre áll tőled, mindenfajta színházi díszlet és fény nélkül. Szerintem ebben van a legfőbb ereje a darabnak. A nézők és a játszók végig látják egymást, konkrét párbeszéd nélküli kommunikációban vannak egymással a mesélés okán. Azt hiszem, ennél szárazabb, nyersebb nem lehetne a dolog, és ilyen a regény is. Az előadások utáni foglalkozásokon általában a három színész három kis csoportot hoz létre a nézőkkel, akikkel végigbeszélik Rudolf és a szülei tulajdonságait, illetve megpróbálnak ezekhez rendelni más, a történetben előforduló karaktereket is. Aztán el is rugaszkodunk a konkrét eseményektől, és a hűségről beszélgetünk általában. Bármit lehet gondolni, a fogalom bármely aspektusát ér behozni a beszélgetésbe. Sokszor mi is csak kérdezünk, és nincsenek kész válaszaink. De meglepően izgalmas és felvillanyozó szokott lenni egy-egy ilyen foglalkozás, mert azt látjuk, hogy nagyon is megmozgatja a fiatalokat és az idősebbeket is a darab által feltett sokfajta kérdés, és nagyon könnyen fordítják le ezeket a kérdéseket a mai valóságra. Ez persze amennyire pozitív, legalább annyira ijesztő is.

Sokat dobálózunk a megértés és elfogadás szavakkal, és Te igazán a mélyére mész a kérdésnek. Hiszel abban, hogy mindent és mindenkit meg lehet érteni?

Nem, nehezen tudok megérteni mindent. Vagy tudod, mit? Lehet, hogy megérteni, felfogni tudok dolgokat, de elfogadni, és azt mondani, hogy ez rendben van, azt biztosan nem. Szerintem ez a történet is azért jó, mert sajnos pontról pontra el tudunk jutni addig, amíg megtörténik a legnagyobb szörnyűség. Valójában értem, mi vezet el odáig, de elfogadni vagy megbocsátani biztosan nem tudom a megértés ellenére sem. De ez persze mindenkinek a saját ügye. Mindenesetre az tény, hogy nagyon nehéz pontosan rálátni, hogy ki az áldozat, és ki cselekvőképes. Sokszor van erről határozott véleményem mások életét látván, és van, hogy tévedek, mert mindig bonyolultabb egy ilyen helyzet, mint ahogy azt kívülről látjuk.

Amikor végignézek a híreken, és látom, hogy mondjuk velem egykorúak, esetleg nálam fiatalabbak állnak és szónokolnak ünnepségeken úgy, hogy Himmler mind a tíz ujját megnyalná, akkor nagyon elszomorodom. Felgöngyölíthetetlen és kibeszélhetetlen ostobaságok hangzanak el sajnos, amelyek nagyon veszélyesek. Azt hiszem, az én dolgom nem az, hogy az ilyen illetőkkel vitatkozzak – bár beszélgetni persze bárkivel szívesen beszélgetnék –, hanem sokkal inkább az, hogy a színház nyelvén fogalmazzak meg gondolatokat és kritikát egy olyan világról és rendszerről, amelynek a hozadéka lett egy olyan fiatalember, aki százezreket gyilkolt meg a háború alatt. És ha tudunk gondolkodni és beszélgetni egy adott rendszerről, egy társadalomról, akkor talán elkerülhetjük azt is, hogy sok hasonló gondolkodású ember lépjen fel a pulpitusra az elkövetkező években. Fórumot kell teremtenünk, ahol pro és kontra meg tudjuk vitatni ezeket a problémákat. Ez az előadás most negyedik éve fut, és sajnos nem kevésbé aktuális, mint a bemutatása idején. Van miről beszélgetni.

Végezetül nem tudom megállni, hogy ne kérjelek meg rá: tekintsünk ki egy kicsit a darabból! Egy járványjárta, bizonytalan világ kellős közepén élünk, ahol a színházaknak talán minden korábbinál nehezebb dolguk van. Eközben október 23-án tízezer ember vonult az SZFE körüli történések miatt az utcára. Fiatal rendezőként, doktoranduszként hogyan éled meg ezeket a mindennapokat?

Most éppen sok munkával. 23-án is pont Beremenden volt főpróbánk a másnapi premierünk miatt, így a csapat nem tudott kint lenni. Lélekben persze mindannyian ott voltunk. Borzasztó, ami történik. A vírus miatt nyilván halmozottan hátrányos a helyzet, amelybe belekényszerültünk, de ha ez nem lenne, akkor is megrendítő volna az a cinizmus- és hazugságcunami, ami elönti a közéletet. Sejthető volt, hogy a nyári történések miatt nem fogják kevésbé akarni az egyetemet, így azt kell mondjam, nem volt meglepő, hogy kialakult az egyetemfoglalás és a tanköztársaság. Azért viszont le a kalappal mindenki előtt, hogy még mindig tart, és nem engednek. Amikor csak tehetem, igyekszem eljutni oda, és beszélgetni a többiekkel, hogy mi a helyzet, merre tartanak a dolgok. Amit tudunk, megteszünk. A társulat tagjai őrzők voltak, énekeltem, vittünk társasjátékokat, „csak úgy” odamentünk tartani a lelket és küldeni az energiát. Az biztos, hogy fontos mérföldkő ez. Nem nagyon tudok olyan időpontot mondani, amikor ne lett volna téma a szakma kettéosztottsága. De azt, hogy idáig kulminál a cselekmény, nem hittük volna. Maga a konfliktus nem újdonság, de a módszerek, a hangnem sokszor az. Elképedve olvastuk a sok-sok színházigazgató elképesztően tudatlan és ostoba megnyilatkozásait az egyetemről, a függetlenekről, egyáltalán a hazai helyzetről és a fiatalokról. Olyan mérhetetlen butaság sugárzik ezekből a felszólalásokból, hogy magunk sem hittünk a fülünknek. Ez sajnos sokat elárul arról, hogy merre tartunk a féligazságok vagy a teljes hazugságok megítélésével, egyáltalán megkérdőjelezésével kapcsolatban. Gondolok itt többek között Seregi Zoltán elmélkedésére az alternatív színházról és a karakter-szituáció-történet hármasáról. Vagy amikor Pataki András arról beszél, hogy egyszerűbbnek tűnik az alternatív helyeken való megjelenés, és ez véleménye szerint nem is jelent olyan folyamatos munkavégzést, mint ami egy kőszínházban zajlik. Szívesen elbeszélgetnék velük arról, hogy mit is jelent létrehozni és működtetni egy ilyen csapatot, és hogy mennyit is dolgozunk pontosan. És hogy adott esetben miért inkább ezt választják a fiatalok ahelyett, hogy olyan színházban helyezkednének el, ahol, mondjuk, az igazgató hasonló nonszensz gondolatait szajkózzák…

A másik métely a fiatalok körében – is – a retorzióktól való félelem, ami igenis létezik, sőt, a retorzió ötven árnyalata is a mesterek, tanárok, munkaadók részéről. Borzalmas, hogy emberek ilyen körülmények között kell, hogy „felnőjenek”, dolgozzanak, alkossanak. Ha valaki már az egyetem alatt is élete nyolcvan százalékát azzal tölti, hogy fél, lavíroz, jópofáskodik, miközben pontosan tudja, hogy mi a pusztulat és mi nem az, és legszívesebben reggelente szembeköpné a tükröt… nos, akkor valami óriási hiba csúszott a gépezetbe. Szerencsére az is igaz viszont, hogy nagyon sok fiatal lát rá a saját helyzetére ép ésszel, félelem nélkül és egyenes gerinccel. Pedig nagy félelem, amikor a fiatalabb generáció egy kész helyzetbe kerül, és fogalma sincs, hogy mihez képest történik vele az, ami. Szóval azt kell mondjam, hogy mindenkinek kitartást kívánok, és humort. Hamvas szerint az az utolsó fátyol, amit már nem érdemes levenni. És mindezzel kapcsolatban ráadásul sokkal kevésbé érdekel, hogy ki hogyan pukkad meg a méregtől, mint egy dedós óvodás, akinek elvették a kislapátját. Engem az érdekel, hogy eközben a nézőink és nem nézőink mit látnak és hallanak az egészből. Azt hiszem, a színművészetire járóknak most óriási a felelőssége ebben. Én teljes mellszélességgel ott vagyok mellettük, mint szintén színműs, de kicsit úgy is, mint kívülálló, aki nem szeretne olyan országban élni, ahol ha SZFE-s maszkban szállsz le a villamosról, akkor leköpnek. A világ ennél sokkal szebb hely is lehetne.

Sirák Richárd

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top