Az elmúlt hónapban új vezetőséget választott a magyar szinkron szakmát képviselő SzíDoSz-Szinkron Alapszervezet, a SziA. A Katona József Színházban megtartott tisztújító eseményen elnöknek ismét Rajkai Zoltánt választották, aki az elnökség további tagjaival – Winkler Kálid Artúr, Zámbori Soma és Szalkai-Lőrincz Ágnes alelnökökkel és Czirják Csilla pénzügyi ellenőrrel – tovább folytatja a harcot a magyar szinkronipar helyzetének rendezéséért. Mindez a gyakorlatban milyen konkrét lépéseket jelent? Interjúnkban többek között erről is kérdeztük az elnököt.
– Milyen problémákkal küzd jelenleg a szinkronipar, és ezek elhárítása milyen feladatokat sürget?
– A magyar szinkronban dolgozó művészek, alkotók és szakemberek a globális filmipar értékesítési láncának a legvégén állnak, ezért – bár az itthoni közönség kifejezetten igényli a magyar nyelvű, minőségi szinkronizálást – teljes mértékben ki vannak szolgáltatva a nemzetközi és hazai piaci erőfölénynek. A szinkronszínészek és szakemberek rendkívül rossz alkupozícióban vannak, harminc évvel ezelőtti munkabérekért és méltánytalan munkafeltételek mellett kénytelenek dolgozni. A SziA ennek törekszik megálljt parancsolni a szinkronipar és a kormányzat közötti kommunikáció, együttműködés erősítésével, pontos szakmai szabályozással, törvényi garanciák lefektetésével. Legsürgetőbb teendőnk a szinkronipart a közös jogkezelő szervezetek, az Előadóművészi Jogvédő Iroda Egyesület és a Filmjus védelme alá helyezni, így a munkadíjak és a szerzői jogdíjak különválasztásával közvetlenül tudnánk elősegíteni a bérszínvonal emelését is. További fontos célunk a szinkron oktatási- és minőségbiztosítási rendszerének a kidolgozása is. Mindezeket azonban kizárólag szakmai összefogással, közös erővel valósíthatjuk meg, az egyéni harcok eleve bukásra vannak ítélve.
– Ezt bizonyítja az is, hogy közel 20 év szinkronizálás után tavaly elvették Öntől Mickey egér hangját? Csupán azért, mert méltányosabb munkafeltételekért szállt síkra.
– Igen, Mickey egér lett az egyik első áldozata ennek a harcnak. Tisztességesebb díjazásban, kiszámíthatóbb, átláthatóbb szerződési feltételekben szerettem volna megállapodni a megrendelőkkel, de ezekről még csak tárgyalni sem voltak hajlandóak. Egyszer csak arról értesültem, hogy már folynak a castingok Mickey egér új magyar hangjának a kiválasztására, hamarosan pedig szó nélkül le is cseréltek. Ebből is látszik, hogy egyénileg nem nyerhetünk, széleskörű, a teljes szinkronszakmát képviselő közös fellépéssel érvényesíthetjük csak érdekeinket szakszervezeti keretek között.
– Forgassuk vissza két évtizeddel az idő kerekét: hogyan született meg a világ legnépszerűbb egerének magyar hangja?
– A Walt Disney Studios több körös válogatást tartott és ha jól emlékszem: a kilencvenhetedik voltam a casting listán. A kiválasztás során fontos szempont volt, hogy a produkció beleilleszkedjen a globálisan egységes összhatásba, ezért az amerikai Mickey egér hangjához leginkább hasonló tónust, beszéddinamikát, intonálást kerestek. Rám esett a választás, aminek én nagyon örültem és büszke voltam. Keményem megdolgoztam a sikerért, de megérte, mert a velem készített Mickey egeres produkciókat nem csak én szerettem, hanem a közönség is, és a megrendelők is elégedettek voltak az eredménnyel – közel húsz éven át… Mickey egér magyar hangjának lenni jó buli volt.
– „Attól, hogy van otthon vécépapír, még kell szalvéta is” – nyilatkozta korábban a külföldi filmek feliratozása vs. magyar szinkronizálása kapcsán.
– Ezt most is így gondolom: más a szinkronizált tartalom haszna, célja, mint az eredeti nyelvű film felirattal, és nem szabad egymás ellen kijátszani a kettőt. A magyar nyelv identitásunk, összetartozásunk alappillére, kulturális örökségünk fontos része, kivonni az audiovizuális tartalmakból, amelyek a mindennapjaink megszokott élményei, az a nemzeti öngyilkosság felé vezet. A színvonalas magyar szinkronnak ráadásul magas hozzáadott értéke van. A külföldi szereplőkhöz a magyar hangjukon keresztül kezdenek kapcsolódni, kötődni a nézők, arról nem is beszélve, hogy más jellegű élményt jelent a saját anyanyelvükön élvezni egy filmet, vagy sorozatot. Természetesen a feliratozásnak is fontos szerepe van, az eredeti nyelv eredeti feliratozása valóban segítheti a nyelvértési képességek fejlesztését. Éppen ezért kéne törvényi szinten szabályozni a forgalmazók számára, hogy tegyék elérhetővé a tartalmakat eredeti feliratos, szinkronizált és a fogyatékkal élők számára is élvezhető formában egyaránt. Ezáltal a nézők igénye és nem a piaci érdekek, erőviszonyok határoznák meg a filmipar ezen tendenciáját.
– Szinte megszámlálhatatlan azon világhírű színészek sora – csak néhányat megemlítve: Bradley Cooper, Johnny Depp, Andrew Lincoln, Paul Walker, Mark Ruffalo – akiknek hangot kölcsönzött a közel harminc éves szinkronszínészi pályafutása során. Melyik munkája jelentette a legnagyobb kihívást?
– Szerencsére sok szép, különleges feladatot sodort már elém az élet, nehéz kiragadni egyet-egyet közülük. Legutóbbi ilyen élményem az Ez minden, amit tudok (I know this much is true) minisorozathoz kapcsolódik, amelyben Mark Ruffalo egy ikerpárt alakít, és mind a két szerepében én szinkronizálom. A sorozatban hasonló, ugyanakkor a különböző egyéniségeket mégis visszatükröző hangokon szólalok meg, gyakran egy párbeszéden belül. Szakmailag az egyik csúcs számomra azonban a világhírű Charlie Kaufman író, rendező animációs filmje, az Anomalisa, amelyben minden szereplőt én szinkronizálok, sőt az összes hangeffektet, az utcazajt, a hangosbemondót, a járókelők moraját, a rádiót is én szólaltatom meg. Nagy ajándék volt az élettől, hogy ennek a produkciónak ilyen mértékben lehettem a részese. Ebben az igazán különleges amerikai filmben egyébként bábok játszanak, akiknek még a mimikájuk is képes változni. A történetet nem akarom elspoilerezni, érdemes megnézni.
– A hétköznapokban – benzinkútnál, vásárlás közben – hogyan reagálnak az emberek, ha felismerik a hangját? Például megállították már úgy, hogy maga annak a jóképű dokinak a hangja a Grace klinikából?
– Változó, előfordult, hogy úgy állítottak meg: maga szinkronszínész, ugye? Valaki pedig már rögtön konkrét szereppel azonosított. Az egyik legkedvesebb történetem, amikor még meg sem szólaltam, mégis rögtön tudtak hova tenni. Épp a Katona József Színház társulatával vonattal tartottunk haza egy lengyelországi turnéról. A hálókocsinkba lépve a kalauz kérte az iratainkat, kinyitotta az okmányomat, rámeredt a nevemre, majd felnézve, csodálkozva csak ennyit mondott: „Magyar hangja Rajkai Zoltán.” Számára rögtön ilyen összefüggésben jelent meg a nevem. Mókás helyzet volt.
– Színházban a rendezők gyakran használják kivételes atlétikai képességeit és mozgáskultúráját. Ön pedig úgy nyilatkozott: „Áldás, hogy a mozgás különleges szerepet kapott a pályámon!” Valóban nem okoz külön stresszforrást, hogy a szöveg mellett adott esetben egy gyűrűgyakorlatot is – a Ledarálnakeltűntem című darabban – tökéletes precizitással kell kivitelezni élesben, teltház előtt?
– Egyáltalán nem, éppen ellenkezőleg. A sport, mozgás mindig is állandó része volt az életemnek. A pályám is úgy alakult, hogy általában megtaláltak az ilyen szerepek, lehetőségek. Volt szerencsém például Bozsik Yvette Kossuth-díjas magyar balettművésszel, rendezővel is együtt dolgozni, több mint tíz előadásában játszottam. A mozgás számomra hozzátartozik egy-egy szerephez, gazdagítja az alakítást, árnyaltabban segít kifejezni egy-egy karaktert vagy személyiséget. A Katonában jelenleg is futó darabban, a Poppea megkoronázásában Nérót alakítom és fontos számomra, hogy minden gesztusommal, mozdulatommal visszatükrözzem a hírhedt császár betegségét, habitusát, mentális labilitását, olykor tébolyult elmeállapotát. Számomra a mozgás, a fizikai állapot ugyanannyira a szerep része, mint maga a szöveg.
– Mégis, több alkalommal hangsúlyozta, hogy szerepeivel jellemzően nem azonosul.
– A nézőnek kell azonosulni a színész játékával és nem a színésznek a saját szerepével, mert az egyfajta kontrollvesztést jelentene. Márpedig a jó színész a játék során végig egyensúlyban marad, egyfajta kint is vagyok, bent is vagyok állapot ez. Megéléssel, ugyanakkor tudatosan, kellő rálátással lehet csak hitelesen játszani. Emlékszem például abban az időszakban, amikor a Rosszfiúk c. film ment a mozikban – amelyben egy nagyon agresszív, intézetis srácot játszottam –, a buszon odalépett hozzám egy férfi és azt mondta, hogy amikor meglátott a megállóban a szerepem miatt nagyon ellenszenves voltam neki… Aztán belegondolt, hogy lehet, hogy az életben más vagyok, ezért inkább megszólított, és ahogy beszélgettünk, tényleg kiderült számára, hogy nem olyan vagyok, mint a filmben. Örültem, mert ez azt jelentette, hogy azonosított az eljátszott karakterrel, a filmben elhitte, hogy az az alak én vagyok. Ez szakmai siker.
– A színjátszás mellett a rendezés is szívügye. Köztudott ugyanakkor az is Önről, hogy a vallás kiemelt értéket képvisel az életében. Tervez esetleg vallással kapcsolatos, hitkérdéseket boncolgató darabot színpadra állítani?
– Gyakorló reformátusként a vallás, a hit mindennapi része az életemnek, és természetesen már többször eljátszottam a gondolattal, hogy a közönség elé viszek a kereszténységgel, az Istenbe vetett hittel kapcsolatos darabot. A konkrét ötletnek és megvalósításnak azonban még nem érkezett el az ideje. Ha mégis ez lesz a feladatom, tudni fogom, és készen állok majd. Hiszek abban, hogy a Mindenható mutatja a számomra kijelölt utat, ezért legtöbbször arra indulok, amerre nyílik az erdő és nem feltétlenül arra, amerre én akarnék menni.
– A családdal töltött programok között jut még szerep a kardvívásnak?
– Jómagam sohasem űztem ezt a csodálatos sportot, de a feleségem ötlete nyomán a két fiam és a két lányom is versenyszerűen vívtak és vívnak. A legidősebb fiam, Boldizsár kétszeres Magyar Bajnok is volt, de a többiek is az élvonalban szerepeltek, rengeteg érmük, kupájuk van. Így a hétvégéinket – sok egyéb szabadidős tevékenység mellett – gyakran átszőtték a különböző versenyek, sportesemények is. A fiúk már egyetemisták, abbahagyták, most a lányokon a sor. Ettől függetlenül is egyébként sok a közös program, igyekszünk minél több időt együtt tölteni. Ehhez persze az is kell, hogy az én rendkívül szép, de sokszor rendszertelen hivatásom mellett a feleségem – aki munkáját tekintve gyermekorvos, főállásban azonban a család motorja – erős egységben tartsa a családot.
