Páratlan páros – Kefe
Figyelem, ahogy belép a szerkesztőség ajtaján. Nem ez a helyes szó, beömlik, mint az árvíz, mint amikor kislánykoromban a Békás-patak kiöntött, és mindenki a dombtetőre menekült előle. Aztán egész nyáron szárogathattuk a holminkat, van, ami annyira bepenészesedett, hogy el kellett égetni. De még tüzelőnek sem volt jó, fullasztó szagot árasztva füstölgött.
Az ajtót nem csukja be maga mögött, és fújtat, sípol, mint a teáskanna, mikor felforrt benne a víz. Nem tudom, hogy az irodához vezető öt lépcső fárasztotta-e ki ennyire, vagy a túl szoros ruhától nem kap levegőt. Próbálta magát karcsúra fűzni, de csak annyit ért el vele, hogy a dereka fölött hullámoznak a hurkái. A blézere gombjai, (pedig látszik, hogy már az anyag szélére varrták át, kijjebb nem is lehetne), el akarják hagyni őt, az ártatlanok, épp hogy le nem pattannak.
Körülnéz, csóválja a fejét, majd utasít:
– Hozzon egy széket, fiam! Micsoda udvariatlan dolog ez, kérem, hogy magácska ül kényelmesen, a fizető ügyfelek meg álldogálnak?! Nem fér bele a méregdrága díjukba?
Felállok, keresek egy széket, nem vitatkozom vele, hogy képtelenség lenne állva gépelni. A főnök úr azt mondta, a hirdetőnek mindig igaza van, nem szereti a ribilliót, nem tesz jót a lapnak, a Reggeli Kurírban így is többen hirdetnek. Minden nap megveszi a rikkancstól a lapot és megszámolja a konkurencia apróiban a betűket, és közli velünk az összeget, amivel kevesebbet produkáltunk, mint ők.
A nő leül, most éppen hangosan szuszog. Elővesz egy bugyellárist, kék és piros gyöngyökkel kivarrt, viseletes jószág, minden negyedik dísz lóg rajta. Az asztalomra tesz némi pénzt meg egy papirost. Olvasom a ceruzával macskakapart szöveget. Türelmetlenül közbeszól:
– Pontosan ez legyen benne, egy betűvel se több! Nem vagyok hajlandó az alapdíjnál magasabb árat fizetni, az még valahogy belefér. És a nevem szedjék rendesen, figyeljen oda, Reichné, céhával!
Nem háborodok fel hangosan, hogy ha zavar a munkában, biztosan elhibázom a gépelést, csak elpirulok, mint általában szégyenemben. Minél idegesebb vagyok, annál mélyebben kúszik a vörösödés a nyakamon. Nézem a szöveget, olvasom újra és újra.
– Ne haragudjon, méltóságos asszony, de ezt így nem lehet megjelentetni.
– Ténsasszony, trafikot viszek a Városház utcában. Már miért ne lehetne?
– A főnököm, Kiss szerkesztő úr, nem enged semmilyen obszcén dolgot a lapjába.
Bízom benne, hogy Kiss megemlítésével majd rá zúdul az asszony haragja. Persze elfelejtem, hogy én ülök vele szemben, nem a főnököm.
– Ez egy munka, így hívják! – emeli fel a hangját Reichné.
– Értem, persze, de esetleg körül is lehetne írni valahogy.
– Tudtam, hogy erre megy ki a játék, írjak minél több szót, aztán fizessek, mint a katonatiszt! – magából kikelve kiabál.
– Talán, ha körülírja szépen, részletesen, többen jelentkeznek – csitítom.
– Nincs nekem időm rengeteg lányt végighallgatni. Nekem, kérem, trafikom van a Városház utcában, ott kell kiszolgálnom a vevőket. Ebből élünk a gyerekekkel, nincs alkalmam és energiám az otthoni kötelességeim teljesíteni. Ezért kell egy lány, aki a kefélésben helyettesít. Én majd megnézem azt a fehérszemélyt, aki a hirdetés alapján bevállalja, megállapodom vele a javadalmazásáról. Akivel sikerül, meg tetszik is nekem, szorgalmas, szerény, tisztességes forma, ja, és nem locsogós, mert azt ki nem állhatom. Szóval, ha találok ilyet, akkor majd Reich úrra bízom, ő kipróbálja, míg én a trafikban ülök. Tudja, az uram lesérült a háborúban. Hadirokkant, ezért is kaptuk a trafikengedélyt. De fél éve hasogat a jó lába, nem a fa, éjszakánként nem alszik, muszáj neki nappal. Szóval nekem kell a trafikban ülnöm helyette. Ő meg majd kipróbálja a lányt.
Negédesen rám mosolyog, majd megkérdezi:
– Esetleg a magácska falujában nem lenne alkalmas fehérszemély? Fiatalka, aki még nem próbálta, nem ismeri a dörgést.
Gondolkodás nélkül, azonnal megrázom a fejem.
– Akkor viszont nincs mese, adja fel ezt, gépelje csak be, aranyos:
Kefélni tudó bejárónőt azonnali belépésre felveszek. Reichné, Városház utca 2.sz, trafik
