Augusztus 31-én osztották ki a Trafó és a MU Színház által alapított Lábán Rudolf-díjakat, melyeket a magyar kortárs tánc legszínvonalasabb alkotásai kapják immár 15 éve. Az elismerést Cuhorka Emese és Molnár Csaba Mestermunka, valamint a Collective Dope és Jenna Jalonen BEAT – ‘I just wish to feel you‘ című munkája kapta, a Műhely Alapítvány pedig különdíjat kapott. Cuhorka Emese és Molnár Csaba 2010 óta dolgoznak együtt különböző formációkban. Első közös önálló alkotásukban azt kutatják, hogyan rendelődik alá a test külső és belső erőknek, hogyan tárgyiasul, formálódik, s válik az érzékeltetés eszközévé. Cuhorka Emesével készítettünk interjút az elismerés apropóján, ebben a nem szokványosra sikeredett évadban.
– Mit jelent számodra, hogy megkaptad a Lábán Rudolf-díjat?
A Lábán-díj kuratórium tagjai rendíthetetlen elkötelezettséggel nézik egész évben az előadásokat, lényegében önszorgalomból. Nagyon támogató, hogy felnőttként, iskoláktól függetlenül, szakmai alapokon is kapunk visszajelzést a munkánkról, és így a hírrel talán olyan emberekhez is eljut, hogy érdemes kortárstáncot nézni, akik még sose láttak minket, vagy netán eddig húzódoztak az ilyen program hallatán.
– Milyen volt hallgatni a Mestermunkáról szóló laudációkat?
Nagyon jó írások lettek mind. Ezek nem meglepetések, már publikálták a díjátadó előtt.
– Végeztél valamiféle számvetést a pályátokról a díj apropóján?
Folyton kételkedek magamban, az lenne nekem a legrosszabb, ha valami olyasmi kerülne színpadra általam, ami teljesen fölösleges. Ezért például ha arra gondolok, hogy az elmúlt években eddig hat előadás is Lábán-díjat kapott, amiben alkotótárs és előadó voltam, és minden évben jelölték valamelyik előadásunkat, az elég objektív ahhoz, hogy megerősítsen.
– A díj célja, hogy népszerűsítse a magyar szakma legkiválóbb alkotásait, alkotóit. Belülről hogyan látod, nehéz új közönséget bevonzani a kortárstánchoz?
Nem lehet mindenkinek fogára való ez a fajta élményszerzés. Nem tudom, vállalkozó, kedvű emberek hogyan keletkeznek, de vannak, különféle korosztályok, és jönnek, és átadják magukat, lesz, ami lesz. Nem félnek kérdezni, és kérdéseikre saját válaszokat találni. Mesélik, hogy évekig velük maradunk, emlékeznek, vagy volt, akinek változást is jelentett egy előadásunk az életében. A színház ilyen, most kell nézni, mert elmúlik. Persze az sokat segít, ha új helyszínek befogadják az előadásainkat, mert minden helynek van egy saját nézőközönsége.
– A szakma vagy a közönség visszajelzése fontosabb a számodra?
Szerintem ugyanazt nézik, más szemmel. Van olyan néző, akinek pont az veszi el az önbizalmát, hogy valamit gondol arról, hogy hogyan kéne néznie. Pedig csak nézni kell. Minden érdekel, amit okozunk, ezért csináljuk. Egy barátom kiköltözött dolgozni Dubaiba, egész évben tengerpart, napfény, pénz. Azt mondta, minden fantasztikus ott, csak egy dolog hiányzik neki nagyon: a színház és a tánc. El is jött megnézni a Mestermunkát, és nagyon tetszett neki. Azt mondta utána:
“Jaj, nagyon sokat nevettem! De ez ugye vicces volt?”
Én ezt nagyon szeretem, amikor egy előadás saját utamra enged nézőként, és nem fogja satuba a fejem.
