+ Film

Néha azt mondják, őrült vagyok, de az őrület adja a művészet legjobb részét

A fenti mondat a Vincent van Goghot alakító Willem Dafoe szájából hangzik el a Van Gogh az örökkévalóság kapujában című életrajzi filmben, amelyet október elsején mutatnak be a magyar mozikban.

Ziháló, vörös hajú férfi lép be egy kis szobába, ahol egy ágyon kívül szinte semmi nincs. Az ablakot kísértetiesen ki-be csapkodja a kint süvítő szél, a huzat átjárja a helyiséget. A levegő súlyos, áporodott, csontig hatoló a hideg. Arra gondolunk, egy ilyen helyre megérkezni bizonyosan nyomasztó lehet, nélkülöz minden otthonosságot.

A férfi lepakolja festőállványát és vásznait, helyet keres, leül egy székre. Melegíteni próbálja a metsző hidegtől elgémberedett csontos ujjait, majd leveszi lyukas, elgyötört cipőjét. A bal lábán kikandikál a nagylábujja a zokniból, szinte érezzük, mennyire átfagyott a nedves, hideg anyagban. A cipőt felkapja és lerakja néhány méterre magától. Festeni kezd. Otthonra talál.

Vincent van Gogh, Egy pár cipő, olaj, vászon, 45.7 x 55.2 cm, 1888, MET

Az 1888-ban, Arles-ban készült festmény ma a New York-i MET-ben (Metropolitan Múzeum) lóg. Nagy utat járt be a kis francia város legendás Sárga Házától. A fenti jelenet a filmből jól szimbolizálja, milyen hétköznapi történésekből születhet meg egy-egy kép, amely aztán halhatatlanná lesz. Hogy „mit gondolt a művész”, gyakorta inkább belemagyarázás. A jó mű, legyen az festmény, zene, film vagy színdarab, mindig hús-vér történésekből, a valóságból táplálkozik, halhatatlanságát pedig maga a művész kölcsönzi, aki saját magán szűri át és mutatja be az általa vélt és látott valóságot. Épp, ahogy a Gauguint alakító Oscar Isaac magyarázza a filmben: mind ugyanazt a tájat látjuk, mégis mindenki másképp ábrázolná egy képen.

Érzékenyen mutat rá minderre a film rendezője, Julian Schnabel, aki maga is festő. A Van Goghot alakító Willam Dafoe pedig nem kevésbé érzékeny színészi játékkal sejteti a művészben zajló fájdalmas folyamatokat, kríziseket: egy-egy gesztussal, éppen csak megránduló, félrecsúszott mosollyal jelzi az őrület kibírhatatlanságát.

A kameramozgás olyan ritmust ad, mintha együtt lélegeznénk a főszereplővel. Van Gogh bőrébe bújunk Schnabel szemüvegén keresztül, amely nem követi hűen a művész életének eseményeit, lazán kezeli a tényeket. A festő szemén át láthatjuk a világot, a mi arcunkba hajol bele a fiatal pszichiáter, dr Felix Rey és kérdezi, mire emlékszünk az elmúlt éjjel történéseiből, nekünk mesél Gauguin, ránk mosolyog a kávéház-vendéglő tulajdonos Madame Ginoux, aki elszállásolja a művészt néhány hónapra.

Vincent van Gogh, Az arles-i nő – Madame Ginoux portréja, olaj, vászon, 91.4 x 73.7 cm, 1888-89, Metropolitan Museum of Art, New York, NY

A gyors, feszes tempó végig lüktet a filmen: együtt rohanunk a művésszel a brutálisan derékba törött, kiszáradt napraforgó mezőn, mi csapunk oda az erdő mélyén, festés közben minket megzavaró, csúfolódó gyerekseregnek, és minket lő hasba végül két kamaszfiú.

Ugyanilyen intenzív, magával sodró lendülettel alkotott Van Gogh. Az Arles-ban töltött szűk, nem egészen másfél éves periódus alatt több mint 300 képet festett és rajzolt. (1888 februárjától 1889 májusáig élt a dél-franciaországi kisvárosban.)

Noha Schnabel összességében megkapóan, a kliséktől eltérően ábrázolja azt a Van Goghot, akit ő látni vél, – és akit mások előtte már az unalomig ismételt sorminták szerint ezerszer megmutattak, – a giccsbe hajló jelenetektől sem mentes a film: az érzelmes zene néha túl sok, és giccsesnek érezzük azt is, amikor alkotás közben nézzük a festőt. Érthetetlen, miért nem az eredeti képeket látjuk viszont a filmvásznon, és miért kellett például az eredeti Egy pár cipő című festmény helyett egy merő giccset bemutatni.

A művész utolsó éveit a franciaországi Arles és Auvers-sur-Oise városokban töltötte, többször került pszichiátriára, különböző, súlyos mentális betegségek diagnózisával.

Noha a film Van Gogh utolsó, Franciaországban töltött időszakát mutatja be, mégsem hallunk a címadó, A gyászoló öregember (Az örökkévalóság kapujában) című festményről. Hiányérzetünk támad, hiszen fel sem tűnik a vásznon, pedig van Gogh 1890-ben festette Saint-Rémy-ben, két hónappal a halála előtt, súlyos mentális zavarral küzdve. (Igaz, a mű egy 1882-ben készült ceruzarajz alapján készült, amelyből litográfia is született, ezután festette meg később, feltehetően pusztán emlékezetből, olajjal, vászonra a képet.)

Vincent van Gogh, A gyászoló öregember (Az örökkévalóság kapujában), olaj, vászon, 81 x 65 cm, 1890

Ahogy a filmben többször is elhangzik, száműzöttként tekintett magára, aki azt festette, amit érzett, és azt érezte, amit festett. A hivatalos feljegyzések szerint Van Gogh öngyilkosságot követett el, mellkason (vagy hason) lőtte magát 1890-ben egy 7 mm-es revolverrel, egyes vélekedések szerint azonban véletlen baleset áldozata lett: két, cowboy-osat  játszó kamaszfiúval ivott azon a július 27-ei délutánon, amikor az egyikőjük véletlenül meglőtte őt. A művész állítólag a halálos ágyán is azt mondta, „ne vádoljatok senkit… én akartam megölni magam”.

Schnabel mindenesetre ezt az alternatív befejezést választotta, amely legalább annyira szimbolikus, mint a film utolsó képkockái: a művész nyitott koporsóban fekszik, körülötte a festményei, mintegy sírdombként tornyosulnak, az addig őt megvető nyárspolgárok pedig joviális mosollyal az arcukon viszik a képeket, mint a cukrot, amelyből a festő életében mindössze egyet adott el.

Legalább annyira szimbolikus, mint a tény, hogy az 1965-ben felfedezett állítólagos fegyvert, amellyel Van Gogh lelőtte magát, 2019-ben egy aukción csaknem 60 millió forintnyi euroért árverezték el.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top