Urai Dezső: Mackensen katonáival – Erdélyi Szalon Könyvkiadó, 2020 – 302 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-615-6016-48-5
Urai Dezső (1875-1966) sokféle tehetséggel bírt, írt operett szövegkönyvet, lányregényt, színházi kritikákat, szerkesztője volt például Tolnai Világlapjának. Valószínűleg sosem gondolt arra, hogy neve a XXI. században haditudósításai és fotográfiái miatt kerül felszínre. Persze, nem is nagyon gondolhatta, hogy – közel sem profi – fényképei igazi különlegességnek számítanak halála után hat évtizeddel, a képek készülte után bő évszázaddal. Mégis ez történt.
- Kétszáz éve született, akit maga Kossuth nevezett ki árulónak
- A történelmet a győztesek írják. De csak a győzelem után!
- A grófné, aki mindent látott és mindenről tudott: Zichy Eleonóra
- Herceg volt a magyar miniszter, aki később a Gestapónak is dolgozott
A közelmúltban megjelent Mackensen katonáival című kötet – a maga összetettségében – páratlan jelenség. A könyv első része Urai Dezső azonos címen, 1916-ban megjelent haditudósításainak gyűjteménye, a kötet második fele pedig Urai Dezső 2013-ban előkerült fotográfiáinak gyűjteménye. A fotók ugyan magukban elérhetők a fortepan.hu oldalon, de így, a szöveggel együtt kézbe véve jelentenek igazi élményt, hiszen a képek némelyike és a kép készítésének története fel- és megismerhető a szövegből.
Urai Dezső haditudósítóként
Mackensen katonái kísérve a front közelében mozgott „Orosz-Lengyelországban” ugyanúgy, mint később a Balkánon. Információ és benyomásai, megrendítő élményei első kézből származnak, s gyakorlatilag az elsők között jutott/juthatott el olyan helyekre, ahol korábban legfeljebb báró Nopcsa Ferenc fordult meg a magyarok közül:
Tudósításaiban Urai Dezső nem elsősorban a hadieseményekkel foglakozik, s bár ez az akkori olvasót esetleg bosszanthatta, ma már előnyére válik a szövegnek. A csaták, ostromok, a gyors előrenyomulások lehetőséget adtak arra, hogy Urai Dezső benyomásokat gyűjtsön a helyi emberekről, a helyi viszonyokról, a háború okozta változásokról, a városokról, az utakról… összefoglalva szinte bármiről, ami más, mint itthon. Bármiről, ami különleges.
Orosz-lengyelországi tudósításának egyik fejezetében például egy zsidóval beszélget:
„…Egy darabig hallgat és gondolkodva néz maga elé. Nyomorult, görnyedt emberke, abból a népből, amely évezredek óta szenved, amelyet évezredek óta pusztítanak és amelyet éppen ezek a csapások tömörítenék szilárd, makacs egésszé, hogy ne tudjon elfogyni soha.
— A német katonák kérdezték is — szólal meg kis idő múlva — hogy mi is miért nem fogadjuk őket virággal és hozsannával, mint a többi fölszabadított város, de megmondtuk nekik, hogy mi csak imádkozni tudunk a fegyverek győzelméért, de örülni igazán nem, mert nagy a mi gyászunk: az oroszok elvitték a mi atyánkat, aki jó volt hozzánk.”
A kötet szövegének jelentős része a Balkánt mutatja be,
azt a Balkánt, amelyről vannak/lehetnek sztereotip elképzeléseink – a népek és vallások kavalkádja, az elmaradottság, a hegyek közé zárkózás, a törökök jelenlétének nyomai, stb. – de jellemzően nem nagyon vannak első kézből származó információink. Ráadásul nem ennyire föld- és emberközeliek.
Urai Dezső érzékenysége páratlan,
mert bár a „győztes hódítókkal” érkezik egy civilizáltabb világból, mégis él benne a kíváncsiság és a nyitottság, hogy a másság és az egzotikum mögött megtalálja azt, ami értékes/érdekes.
Bár a kötet az első világháború első felében íródott, s a képek is erre az időszakra datálhatók, mégis jó alkalmat ad arra, hogy az olvasó kicsit utánanézzen Ludwig Friedrich August von Mackensen (1849-1945) tábornok történetének. Hiszen az is több helyen kapcsolódik a magyar történelemhez. 1916-17-ben komoly része volt Erdély védelmében, Károlyi Mihályék letartóztatták és internálták (ami nem tett jót a közhangulatnak).
Mackensen még a harmincas évek közepén is megfordult Magyarországon… de ez már egy másik történet, mely utólag kevéssé dicsőséges, még akkor is, ha Mackensen – a harmadik Birodalom kegyeltje – többször szót emelt a korábban elképzelhetetlen brutalitás és kegyetlenség ellen.
