Bizonyos elméletek szerint a hetvenötös szám olyan angyali számkombináció, mely arra utal, hogy egy közelgő változás eredményeként hamarosan célhoz érünk, és ez bizonyosan gazdagítani fogja életünket. Ez a pozitív ígérettel kecsegtető szám többször is felbukkan a Müpa Felfedezések sorozatában sorra kerülő, a Miskolci Szimfonikus Zenekar nevével fémjelzett koncerttel összefüggésben szeptember 23-án 19.30-kor. Antal Mátyás karmesterrel, a zenekar művészeti vezetőjével beszélgettünk a matematikai szám és a koncert programjának kapcsolódásairól, az est során felfedezésre váró zeneművekről és a fiatal, pályakezdő zenészek helyzetéről is.
Milyen koncepció mentén állt össze a koncert műsora, mi szerint válogatták a darabokat?
A Müpa Szimfonikus bérletsorozatának egyik koncertjére szólt a felkérésünk. Azért választottam ezt a koncertet, mert ennek időpontja nem egész két hónapra esik a hetvenötödik születésnapomtól, és arra gondoltam, hogy a sok bezártság és elmaradt koncert után legyen ez a születésnapi koncertem. A Müpa két szólistát ajánlott, Szokolay Ádám zongoraművészt és Dominik Wagner osztrák nagybőgőművészt. Szokolay Ádámtól azt kértem, hogy mivel most szeptemberben emlékezünk Bartók Béla halálának hetvenötödik évfordulójára, mindenképp az ő egyik művét játssza, Dominik Wagner pedig Serge Koussevitzky nagybőgő versenyét választotta. Különös módon Anton Webern halálának hetvenötödik évfordulója is épp szeptemberben volt, tőle egy csodálatos korai művet, a Nyári szélben című alkotást szólaltatjuk meg.
Fogalmazhatunk úgy, hogy Webern méltatlan körülmények között halt meg?
Igen. A háború ekkor már véget ért, de Ausztriában érvényben volt a kijárási tilalom. Webern kiment a háza elé cigarettázni, és a felparázsló cigarettát meglátva egy amerikai katona lelőtte őt.
A koncertet egy Richard Strauss darab zárja, a Till Eulenspiegel vidám csínyjei.
A művet én választottam, karakterében, gazdag hangszerelésében, mondanivalójában dramaturgiailag jól ellenpontozza a hangversenyt nyitó, szinte panteista hangulatú Webern művet.
A koncertnek nincs egyedi címe, a Miskolci Szimfonikus Zenekar elnevezés szerepel a Müpa koncertnaptárában. Mégis milyen mottót vagy elnevezést adna neki?
Ha szabad ezt így megfogalmaznom, akkor a Zenekar is úgy tekinti, hogy ez egy Antal Mátyás 75 koncert.
Amely a Felfedezések sorozat egyik estjeként kerül megrendezésre. Milyen felfedezni valót tartogat leginkább a közönség számára a program?
Az Anton Webern darab mindenképp egy ilyen felfedezés lehet, ez egy csodálatos mű, az utolsó olyan darabja a szerzőnek, amely nem kapott még opus számot, fiatalkori alkotás, alig múlt húsz éves, amikor komponálta. Ő maga azt írta róla, hogy:
„Ez már az én stílusom.”
A darab alcíme kifejezetten Wagnerre utal: „Szimfonikus idill nagyzenekarra”. A másik, ami bár ismert a magyar közönség számára, de nagyon ritkán játszák, Bartók I. zongoraversenye. Rendkívüli felkészültséget, koncentrációt követel az előadóktól, szinte aszkétikus darab, mintha minden hangszer ütőhangszeresként kezelné instrumentumát. Koussevitzky orosz nagybőgőművész és karmester volt, aki az orosz forradalom után, 1920-ban emigrált, először Franciaországba, majd Amerikába, és a híres Bostoni Szimfonikusok vezetőjeként hatalmas karriert futott be. A hangversenyen elhangzó nagybőgőversenyt még Oroszországban írta a századforduló után, letagadhatatlanul érezni rajta Csajkovszkij és Dvořák hatását.
A koncertprogram ajánlója szerint az est során nagy szerepet kap az ifjúság, mind a fellépők, mind a szerzők oldalán, hiszen fiatal művészeket hallhat a közönség, a zeneszerzők pedig pályájuk elején írták a bemutatandó darabokat. Ez a lendület valóban érződik a koncertre választott műveken. Ön szerint ma milyen helyzetben van egy olyan fiatal, aki arra készül, hogy hivatásának választja a zenélést?
Nehéz és húsbavágó kérdés ez, már csak azért is, mert nagy lelkesedéssel tanítok még ma is a Zeneakadémián, a távtanítás kapcsán tavasszal is élénk e-mail kapcsolatban voltam növendékeimmel. Nem irigylem az ő helyzetüket. Bizonytalanok abban, hogy szükség van-e mindarra, amit ők csinálnak, hogy van-e igazi rangja a társadalmi megítélés szempontjából ennek a munkának. Én azért mindig biztatom őket, hogy akik ezekkel az örökérvényű zeneművekkel találkozhatnak, minden bizonnyal kiválasztottak.
Mi a legnagyobb különbség aközött, amikor Ön indult a pályáján, és ami ma várja ezen a területen a fiatalokat?
Nagyon harmonikus pályám volt, egész életemben úgy éreztem, hogy amit csinálok, az valakiket érdekel. A korábbi évtizedekben nagyobb respektusa volt a klasszikus zenének, de még a rendszerváltás után is úgy érezhettem, hogy szükség van arra, amit csinálunk. Nagyon nagy bajnak tartom, hogy a média egyre erőteljesebben szolgálja a szegényedő közízlést. A televízióból sorra tűnnek el a nívós szellemi vetélkedők. A közönségszervezés nagyon nehéz és felelősségteljes munka, igazi öröm, ha a komolyzenei koncerteken teltház van. A szimfonikus zene olyan csoda, amely engem már tizennégy éves korom óta fogva tart, ezt a varázslatot szeretném a tanítványaimnak is továbbadni.
Szokolay Ádám négyéves kora óta zongorázik, rengeteg díj tulajdonosa, kiemelkedő mesterkurzusokat végzett.
Ádámon kívül az egész Szokolay családot nagyon jól ismerem, sőt távoli rokonságban is vagyunk, hiszen édesanyám is Szokolay volt. Sándor, a kiváló zeneszerző rövid ideig ellenponttan tanárom is volt a Zeneakadémián, és időnként viccesen rokonnak szólított. Ádámmal ennek a koncertnek az egyik próbáján, Miskolcon találkoztam először, máris hihetetlenül jó benyomást tett rám.
Mint egyetemi oktatót is kérdezem, hogy mit tehet a zenei oktatás azért, hogy az időben felismert tehetség igazán kibontakozhasson, és elérhessen ehhez hasonló szép eredményeket?
Veszélyes játék ez, a nagy tehetséget nem szabad túl hamar kiállítási darabként kezelni. Sokszor látom, hogy a csodagyerekeken a szülők, tanárok saját becsvágyukat élik ki, és el is hatalmasodnak rajtuk. Egyáltalán nem törvényszerű, hogy a rendkívüli tehetségű gyerekekből ugyanilyen felnőttek is lesznek. A jó tanár szerintem az adott lehetőségek között kell, hogy segítse a gyermek fejlődésének harmonikus útját.
Dominik Wagner életrajzában olvasom, hogy sokat dolgozott kortárs zeneszerzőkkel, ezzel is tágítva a repertoárját. Van-e Ön szerint a kortárs zenének ilyen szerepe a fiatal tehetségek előremenetelének segítésében?
Nagyon fontos szerepe van, és nekünk is a zenekarral minden évben vannak kortárs bemutatóink. Az értékek eldöntése a közönség és az utókor dolga, de ne tévesszük szem elől, hogy Beethoven és Monteverdi is kortárs volt valamikor. Kiváló zeneszerzőink vannak, akik jelentkeznek új darabokkal, nagyon kedvelem őket. Kutya kötelessége mindenkinek, aki ezen a területen működik, hogy játssza a kortárs darabokat. Dominik Wagner valóban sokoldalú művész és rendkívül színes a pályája. Nagyon várom vele is a jövő heti találkozást!
Ön zongorázni, fuvolázni, nagybőgőzni és ütősökön is tanult játszani. Amikor egy karmester ilyen komoly és változatos hangszeres tudás birtokában áll ki vezényelni, ez nehezíti vagy könnyíti a karmesteri munkát?
Úgy gondoltam mindig, hogy ha az embert érdekli a karmesterség, akkor érdemes minél több hangszert megismerni. A Zeneakadémián a karmester képzésben résztvevőknek ma már kötelező az ütőhangszer, mint melléktárgy. A nagybőgőről egyébként nekem elég hamar le kellett mondanom, kicsi volt a kezem, és így alig tudtam egy oktávnál többet átfogni. Azt mindenképp segíti ez a tudás, hogy a karmester a hangszercsoportokban tájékozott legyen, mert az elengedhetetlen. Arról mindig megoszlik a vélemény, hogy vajon a zongorán vagy a zenekari hangszeren játszani tudó karmester a jobb-e, mindegyik mellett és ellen is szólhatnak érvek és vannak példák. Sokoldalú foglalkozás, annyi szent.
Hogyan alakult ki a zenekar és az Ön együttműködése?
Magyarországon, a Budapestieken kívül működik hat, úgynevezett nemzeti szimfonikus zenekar, a Miskolci Szimfonikus Zenekar is ezek sorába tartozik. Az én kapcsolódásomban az a különös, hogy én 22 éves koromtól 71 éves koromig egy munkahelyen dolgoztam, a Nemzeti Filharmonikusoknál, először mint fuvolista, Ferencsik János idejében, majd 26 évig voltam karigazgató a Nemzeti Énekkar élén. Nyugdíjba mentem, majd egy teljesen váratlan beugrásnak köszönhetően művészeti vezetőnek szerződtetett a zenekar, így már három éve dolgozom velük. 1974-ben az akkori karmester, Mura Péter hívására éppen Miskolcon kezdtem másodállásban asszisztens karmesterként dolgozni. Negyvennégy év után jöttem ide vissza, nagyon szeretem őket, és baráti a kapcsolatom a zenekarral.
