Rejtett mintázatok címen kiállítás nyílik a világhírű hálózatkutató, Barabási Albert-László kutatólaborának meghatározó projektjeiből. A magyar fizikus 25 éve vizsgálja a hálózatokat, kutatásaiban a dolgok és jelenségek közötti, többnyire láthatatlan összefüggések keresése, az ismétlődő mintázatok felderítése áll a középpontban, amelyek összekapcsolják a természetet, a társadalmat, a nyelvet és a kultúrát. A Ludwig Múzeumban október 9-től látható kiállításon adatszobrokkal és hálózattérképekkel találkozhatnak a látogatók, valamint egy globális művészeti hálóval is, mely a kortárs magyar művészetről mutat korképet. Barabási Albert-Lászlóval beszélgettünk a tudomány és képzőművészet közti kapcsolatról és a kiállításról.
– A Rejtett mintázatok című kiállítás lényegében a fizika és a képzőművészet metszéspontja, ami azért is érdekes, mert ön eredetileg szobrásznak készült, de végül fizikus lett. Hogyan született meg a művészet iránti érdeklődés fiatalkorában?
Édesapám népművészeti iskolát vezetett Csíkszeredán, én pedig szerettem bejárni a szüleim munkahelyére. Az egyik nap besétáltam a szobrászműhelybe, amit Ferenc Ernő képzőművész vezetett. Nagyon inspirálólag hatott rám. Elkezdtem faragni, először fából, kőből, majd később agyaggal dolgoztam. Nagyon izgalmas időszak volt. Később be kellett látnom, hogy nem fognak felvenni a képzőművészeti egyetem szobrász szakára sem. Akkor Romániában összesen öt hely volt a szobrász szakon. Mivel a fizika nagyon jól ment, inkább abba az irányba orientálódtam.
– Minek a hatására kezd el egy fizikus pont a hálózatkutatással foglalkozni?
10 évvel később kezdődött, amikor New York-ban éltem és az IBM-nél kutattam. Kíváncsi voltam, pontosan mivel is foglalkozik a vállalat. Kivettem egy informatikai szakkönyvet, és először a számítógépes hálózatok témáján keresztül találkoztam a hálózatok gondolatával. New York-i lakosként elgondolkoztam rajta, milyen bonyolult hálók tarthatják össze a várost.
– Ezek szerint saját magát képezte?
A tudós a legtöbbször saját magát képzi, mert a tudomány lényege a felfedezés, a felfedezésé pedig az, hogy ismeretlen területeket hódítunk meg. A kollégáim sokáig nem is értették, hogy egy fizikust miért pont a hálózatkutatás érdekli. Utólag visszatekintve egyértelmű, hogy a hálózatok megértéséhez szükséges nyelvezet és eszköztár mélyen a statisztikus fizikában rejlik, ami az én szakterületem.
– Napjainkban az informatika egyik legizgalmasabb területe a mesterséges intelligencia, ami a tudományban és a mindennapokban is komoly változásokat hozhat magával. Hogyan hatott az MI a hálózattudományra?
Az eszközök folyamatosan fejlődnek, a mesterséges intelligencia számunkra egy újabb eszköz, amit gyakran használunk a laborban. Segítségével a hatalmas és bonyolult hálókat sokkal pontosabban tudjuk térben elhelyezni. Ugyanakkor számunkra nem a mesterséges intelligencia a hálózatkutatás fókuszpontja.
– Honnan jött a kiállítás ötlete?
Két éve megkértem a labor dizájnerét, hogy gyűjtse össze az elmúlt 20 évben, a labor által készített hálózatelméleti vizualizációkat. Elsőre csak egy archívumot szerettünk volna létrehozni. A munkatársaimmal láttuk, hogy nagyon izgalmas anyag készült el. Amikor megmutattam a művészeti világban mozgó barátaimnak, mindenkinek felcsillant a szeme. A vizualizációk 99 százalékát a fióknak készítettük. Egy-két kivételtől eltekintve nem jelentek meg sehol, mert nem volt helyük a tudományos kontextusban. Találkoztam Káel Csabával (a CAFe Budapest fesztivál operatív testületének elnöke, a Müpa vezérigazgatója – a szerk.), aki felhívta a Ludwig Múzeum figyelmét a projektre, és kiderült, hogy az intézet már hónapokkal korábban szeretett volna megkeresni engem egy hálózatelmélethez kapcsolódó kiállítással. Nagyon örülök neki, hogy a Ludwigban láthatja először a tárlatot a közönség, és rögtön utána Németországban is bemutatják.
– A tudomány szabályokon, törvényszerűségeken alapszik, míg a művészetben inkább az érzelmek, benyomások dominálnak. Hol találkozik egymással ez a két, teljesen különbözőnek tűnő terület?
Szerintem a modern művészet nem érzelmi alapú, különösen a koncepcionális művészet, aminek nagy kedvelője vagyok. Épp olyan konkrét és letisztult lehet, mint a matematika. A két terület, az esztétikum és a belső gondolati világ találkozik majd a kiállításon.
– Mit láthatunk a kiállításon?
Olyan jellegzetes belső képekkel, mintázatokkal találkozhat a közönség, ami a hálózatokra jellemző. Pont azért kell megrendezni a kiállítást, mert szóban szinte lehetetlen elmagyarázni. Itthon és külföldön is sok kutatást olvashattak tőlem a téma iránt érdeklődők, de nagyon nehéz elképzelni, milyen komplex is egy hálózat. A kiállításon végre vizuálisan is megjelenik. A tárlat azok számára is izgalmas lehet, akik semmit sem tudnak a hálózatokról, és különösen nagy élmény lesz azoknak, akik már valamelyest jártasak a témában.
– A kiállításon a globális művészeti hálót kiegészítő magyarországi hálózatot is bemutatják, amely a művészek és intézmények közötti összetett kapcsolatokat jeleníti meg. Mit jelent ez pontosan?
Egy profi csapattal januárban elkezdtük feltérképezni a magyar művészeti hálót, először összegyűjtve az összes kiállításról szóló híradást, és ezek segítségével felépítve minden, adatokból látható, magyar művész karrierjét. Ezen adatok segítségével sikerül bemutatni, hogy milyen rejtett kapcsolatok vannak a művészek, intézmények és az intézmények kurátorai között, mintegy korképet kapva a kortárs magyar művészetről. Fontos, hogy ez nem arról szól, hogy ki milyen jó festő vagy szobrász, hanem arról, hogy mi látható a munkásságából a művészeti közösség, és a kiállítás látogatói számára. De bízom benne, hogy úgy a rajongók, mind a szakma számára izgalmas lesz.
– Kiknek ajánlaná a kiállítást?
Azoknak a művészetszeretőknek, akik a Ludwig Múzeumban eddig látottakhoz képest teljesen más vizuális nyelvvel szeretnének találkozni. Izgalmas lehet azok számára is, akik a tudomány szemszögéből akarják vizsgálni a témát.
