Minden nemzedéknek megvan a maga Hitlere?

Johanna Sinisalo: Iron Sky / Támad a Hold [Iron Sky: Renaten tarina] – Metropolis Media Group, 2020 – fordította G. Bogár Edit – 440 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-5510-21-4

Aki látta az Iron Sky című filmet vagy csak hallott/olvasott róla, annak nem kell bemutatni az alaphelyzetet. Aki nem látta a mozifilmet, az tiszta lappal foghat a regény olvasásához (viszont nem fogja tudni, hogy ebben az esetben mennyivel mélyebb lehet az írott szó a vetített képnél).

Johanna Sinisalo regénye mintha a 2012-es film lábjegyzete, kiegészítése – vagy ki- és beteljesítése – lenne, a regény főszereplője Renate Richter, aki 2047-ben írja meg emlékiratait a saját – Holdon eltöltött – gyerekkoráról, a Földön tett „látogatásról” és az azt követő apokaliptikus eseményekről.

A regény – ahogy Johanna Sinisalo korábbi könyve, az A Nap magja is – egy elképzelt társadalmon keresztül egy alternatív jelent mutat be, viszont valós folyamatokat tár fel. A Holdon élő nácik története egyrészt a – tiszteletre méltó – találékonyságról, a túlélés mindenek feletti vágyáról szól. Másrészt viszont arról, hogy a propaganda, az agymosás, az elferdített-eltorzított tények segítségével miként lehet egy embercsoportot uralni.

A regény Földön játszódó része

(egy újabb csavarral) arról mesél, miként látja a földi kultúrát egy olyan lány, aki a hétköznapi élettől elszeparálva, a Holdon nevelkedett, s egész gyermekkora a náci „értékek” jegyében telt. Az igazán ironikus és döbbenetes az, hogy az ilyen nézőpontból megfogalmazott kritika jelentős része érvényes. Olyasmi, amivel nem szoktunk – vagy nem is tudunk – szembenézni. Ugyanakkor arról is elég pontos képet fest, miként lehet a látszólag szabad és teljes körű kommunikációval – majdnem ugyanúgy – befolyásolnia közvéleményt, mint azt az egyoldalú tájékoztatás teszi. Konkrétan: a Holdról érkezettek az amerikai elnök(nő) kampánystábjában találják magukat, s az, ami az ő „sajátos” üzenetük, a demokrácia keretei között is képes hatni.

Az Iron Sky utolsó nagy egysége, mely a föld pusztulása után játszódik,

grandiózus, apokaliptikus vízió. Bizonyos szempontból egy unalomig ismert fenyegetés: az emberiség képes arra, hogy elpusztítsa önmagát. Az már csak hab a tortán, hogy menedéket csak a nácik által felépített Holdbázis jelent.

Persze, a regény nem olyan szájbarágós, mint ahogy a fentiek alapján tűnhet. Életek, sorsok és kalandok elevenednek meg ebben a fejlődéstörténetben. Egészen döbbenetes és mélyen személyes az az út, amit Renate Richter bejár.

„Egy szempillantás alatt megértettem, milyen szörnyű fegyver a tudatlanság, hogyan lehet megvezetni a sötétségben felnőtt embert: úgy nevelik, hogy csak abban bízzon, amit mutatnak és mondanak neki, még akkor is, ha mindez ellentmond a saját tapasztalatainak és ismereteinek.”

Bizonyos szempontból itt – szemben a filmmel – már nem is az a fontos, hogy egy sci-fivel van dolgunk. Sokkal inkább az, amire egy ilyen abszurd történet lehetőséget ad: a kifacsart nézőpont által önmagunkra, saját esendőségünkre és befolyásolhatóságunkra pillanthatunk rá – olyan nézőpontból, mellyel „amúgy” nem találkozhatunk.

A sorok között írásnak komoly kultusza volt

egy időben, amit a szükség teremtett meg. De úgy tűnik, a sorok közötti olvasásnak is komoly kultusza kezd alakulni. Újra. A világ szerencsésebb felén azért, mert a kellemessel elfedik az igazat, a világ szerencsétlenebbik felén meg azért, mert beköszönt a rafinált diktatúrák és a fortélyos félelem kora – a kor, amiről azt hittük, a rendszerváltással mögöttünk maradt. De újra felmerül a kérdés,

„…minden nemzedéknek megvan a maga Hitlere? Hogy a megváltozott, nem biztonságosnak érzett világban valaki jobb életfeltételeket ígér, és ennek nevében az emberek készek elfogadni a diszkriminációt, a gyűlölködést és az erőszakot?”