„Marad a zene letisztult ereje”
Tavaly a magyar zenekarok közül elsőként játszottak élőben Amerika egyik kultikus rádiójában, a KEXP-ben, majd a legendás KEX dalaiból készítettek feldolgozáslemezt. Aztán jött a leállás. A The Qualitons július 24-én a Müpa autós koncertmozijában adja hosszú hónapok után az első koncertjét, melynek kapcsán Szőke Barnával, a csapat gitárosával beszélgettünk.
Ahogy te is említetted egy bejegyzésben, „mindenhogyan fura” koncertre készültök a Müpában. Bár közönségnek fogtok játszani, ők autóból, kivetítőn követik a koncertet. Mit szóltok a koncepcióhoz, hogy reagáltatok, mikor megkerestek benneteket az ötlettel?
Én személy szerint örültem, hogy ez létrejött. Biztosan furcsa lesz, hogy a teremben nem lesz ott a közönség, és így nem látjuk közvetlenül a reakciójukat. Igazából a dalok végeire vagyok kíváncsi, amikor az utolsó hang is lecseng, hogy akkor mi lesz. Általában taps van. Jó esetben ujjongás. Mivel most ez elmarad, szerintem majd jól megtapsoljuk magunkat és a közönséget is, minden dal után.
Hogy készültök erre az eseményre? Hogy lehet előhívni azokat az „energiákat”, amik egyébként a közönségtől kellene, hogy érkezzen a színpadra?
Szerencsére voltunk már ilyen helyzetben párszor (pl. élő rádióközvetítés), ezért másfajta felkészülést nem igényel a dolog. Ennek ellenére izgatottan állunk a dolog előtt, mert hosszú hónapok óta ez lesz az első koncertünk. Úgy gondolom, hogy a belső energiáink zenélés közben nem fognak másként működni, mi eléggé introvertáltak vagyunk abban a tekintetben, hogy nem ordítjuk a dalok között, „nem látom a kezeket” “fel a kezekkel” meg ilyen dolgokat. Nyilván kommunikálunk a közönséggel, és ezt általában szeretik is, de most itt egyáltalán nem lesz rá lehetőségünk. Szóval marad a zene letisztult ereje.
Milyen koncertprogramot állítottatok össze erre az alkalomra? Mit takar pontosan az „orientális zenei utazás” kifejezés?
Arra gondoltunk, hogy mindannyian választunk egy dalt, amit közösen feldolgozunk. Nyilván ez a dal valahogy kötődik a keleti hangzáshoz, de elég széles a merítés. Én például egy indiai diszkó-funkot választottam. Két jóbarátunk, és remek zenésztársunk lesz a közreműködő. Bede Péter szaxofonozik, furulyázik, és fúj mindenféle izgalmas hangszert, Tóth Szabolcs pedig szitáron játszik.
Mi dönti el, hogy a régi nagyok közül kinek a dalaihoz nyúltok hozzá? Milyen attitűddel kezdtek bele a munkába?
Nálunk az dönti el a választást, hogy mi az, amivel mind az öten azonosulni tudunk. Hiába vannak egyéni kedvenceink, ha nem egyértelműen tetszik mindenkinek, akkor általában ezek a dolgok maguktól elhalnak. A munkafolyamatok is – szépen kifejezve – amolyan organikusak. Hagyunk mindenre időt, hogy érlelődjön, és mivel mindenkiben van egyfajta perfekcionizmus, ezért nem kapkodjuk el sem az alkotást, sem a felvételeket, sem az utómunkát. Én személy szerint szeretem, ha pörögnek a dolgok, és hajlamos vagyok félkész dolgokat is kiadni a kezemből, megmutatni, de a többiek nem ilyenek, így kordában vagyok tartva.
Ha valaki esetleg még nem hallott volna rólatok, hogyan mutatnád be neki a zenekart?
Ezen mindig gondolkodnom kell. Szokás műfajokban meghatározni a zenekarokat, de mi olyan utazást tettünk meg (és teszünk most is) röpke 11 év alatt, hogy nem tudnám magunkat beskatulyázni. Nem is az én dolgom. Én azt mondanám, hogy a Qualitons olyan csapat, amelyben a zenét közösen alkotják. Egy olyan zenei társulat, amiben szeretünk kísérletezni és jól érezni magunkat, kötöttségek nélkül.
A tavalyi év második fele rólatok is szólt a zenei sajtóban. A KEXP-s meghívás, majd a KEX-feldolgozáslemez kapcsán. Egy ennyire aktív időszak után milyen volt megélni a leállást, mivel töltöttétek az időszakot, művészileg aktívak voltatok?
Nekem személy szerint borzalmas volt fellépések nélkül, mert imádok fellépni, színpadon lenni. De szerintem mindenkinek a zenekarból okozott egy kis negatív rezgést. Szerencsére jó dolog is történt ez idő alatt. Családjaink örültek, hogy picit visszakaptak minket, mert a tavalyi évben rengeteget mentünk, utaztunk. Nekem roppant fontos volt ez az időszak. Többet tudtam magammal foglalkozni, mint bármikor, és most megújulva térek vissza a pályára. Ráébresztett ez a világjárvány, és szerintem nem csak engem, hanem sok másik embertársamat is, hogy nincs értelme rohanni, nincs értelme égetni magad, mert úgyis elégsz egyszer, ezért meg kell tanulni egy kicsit a pillanatban, a pillanatnak élni. Felesleges a sok erőltetett tervezés, állandó karrierépítés. Az emberek többsége a jövőben él, állandóan tervet sző arra, hogy mi lesz majd egy év múlva, két év múlva stb. És ez felemészt bennünket. Szerintem kétféle ember született meg ebben a világjárványban: aki lelassult, megnyugodott, meg aki megijedt tőle, és amint lehetősége adódik (mint most a vészhelyzet megszűnése után), bekapcsol és tízszer jobban égeti el magát a mindennapokban. Én úgy érzem, az első ember lettem. Elfogadom magam, a helyzetem, a környezetem, és nem idegeskedem a jövőn, mert azt nem irányítom már. Nem sietek már, nem agyalok már rengeteget azon, hogy kellene még jobban, még többet… Igyekszem hálás lenni, mert sokan nem vagyunk azok, mindig jobbat szeretnénk, mindig többet, és mindig a csúcson szeretnénk lenni, állandóan irányítani szeretnénk a környezetünket, az életünket, de szerintem nem ez a helyes út. Nem lehetünk mindig a legjobbak, a leggazdagabbak, a legakármik, mert akkor nem éltünk egy percet sem igazán, csak az akaratunk és vágyaink hajtottak egész életünk során, és ennek könnyen rabja lehet az ember.
A KEXP-s fellépés egyébként mennyire nyitotta ki külföld felé az ajtókat, és ez a leállás mennyiben nehezíti, hogy ezek az utak nyitva maradjanak?
Sajnos ez a téma nagyon bonyolult. Sok mindenben segített a KEXP-szereplés, de csodákra egy menő rádiófellépés sem képes. Az elmúlt egy évben nagyon sokat jártunk showcase-ken, (New Yorktól Hollandiáig) szerették az emberek, amit csináltunk, sokan voltak ránk kíváncsiak, és volt valami mini hype is körülöttünk, de a jég mégsem tört meg. Sajnos nem ezen múlik. Biztos létezik a sikernek receptje, de ez a recept olyan gyorsan változik, hogy tudatosan nem lehet rá készülni. A sikerhez egy adag szerencse is kell a kitartás mellett, hogy pont ott legyél a legmenőbb arcokkal, a legkúlabb helyeken, ami szintén mindig változik, és mindig új szereplői vannak a dolognak. Természetesen mi rendkívül hálásak vagyunk, hogy ilyen helyekre eljutottunk, és néha viccesen mondogatjuk is magunknak, hogy kész, ennyi volt. Aztán mindig jött egy következő felkérés, meglepetés, ami arra késztetett, hogy tegyük a dolgunkat, és legyünk jelen. A lényeg, hogy sokan úgy gondolják, mi befutottunk, vagy ezzel végre sikerült. Erre annyit mondanék, hogy nem, mi nem futottunk be, csak 11 éve csináljuk a dolgunkat, és ez kezd láthatóvá válni. Majdnem 12 éves a zenekar. Ha szigorúak vagyunk, akkor 12 éves. Sok mindent megéltünk, sokat dolgoztunk, és ez az, ami láthatóvá vált az elmúlt egy évben. Azt nem tudom, hogyan alakul a külföldi karrierünk a járvány után. Most eléggé leállt a nemzetközi élőzenei piac, minden fesztivált lemondtak, lettünk volna norvég, lengyel fesztiválokon, de ezek sajnos elmaradnak. Szerintem helyre fog ez állni valamennyire, de ugyanolyan, mint volt, biztos nem lesz, és addigra megint fordul a szerencsekerék egyet a tengelye körül.
Milyen terveitek vannak még az idei évre?
Úgy néz ki, végre tarthatunk egy elvonulást, ahol csak a zenekar lesz, hangszerekkel, egy tanyán. Amolyan kétnapos alkotótábor. Ezt különösen nehéz nálunk összeszervezni, tekintve, hogy sok gyerek van, és vannak egyéb munkáink és ezer dolog. Lehet, hogy ott majd kitaláljuk újra magunkat, de az is lehet, hogy csak írunk pár jó dalt. Idén még lesz néhány koncertünk, amit nagyon várunk, mert szeretjük a koncerteket és szeretjük a közönségünket is!
