+ Irodalom

30 perc múlva kivégzés. Ki lesz a hóhér?

Újra felemelte a poharat, éppen kortyolt belőle, amikor meghallotta a zajt az ajtaja előtt, még mielőtt lenyelhette volna az italt. Döbbenetében kiköpte, összemocskolva a díszegyenruháját. – Szőcs Henriette írása.

Botrányos perszónák – Ínséges idők

Thomas O’Brien gondosan bezárta szobája ablakait, mindkét oldalon. Nem mintha fázott volna, vagy nem fért volna rá némi szellőztetés a pipafüstös börtönigazgatói irodára, de semmit sem akart hallani. Se balról, a főtér felől a csőcselék zaját, ami a harmadik emeletről állandó, monoton zúgáshoz hasonlított, mint egy dolgos méhkas hangja. Bár ezek ott a téren nem dolgoztak, hanem a nagy attrakcióra vártak, amiért képesek voltak kiakasztani üzleteikre még a zárva táblát is. Se jobbról, a börtönudvarról, valamelyik foglár hőbörgését, aztán a fenyítés következtében a rabok visítását. Élvezni akarta a csendet egy pohár whisky társaságában.

Kitöltötte az italt egy vastag kristálypohárba, megszagolta, majd a fény felé tartva csodálta aranyló színét. Még egyszer feszülten körbe nézett, éppen csak a fülét nem csapta hátra, mint a fogda kopói, mikor szökevényt szimatolnak. Semmit sem hallott, így lassan a szájához emelte a poharat, élvezte, ahogyan gégéjét égetve lecsúszik a nedű. Legszívesebben itt maradt volna az irodájában a whiskys üveg társaságában, oldják meg az akasztást nélküle. A látványt unta, a dicsőségről szívesen lemondott a városi tanácsosok javára. Persze nem lehet, hiszen neki kell levezényelnie a kivégzéseket, mind a huszonhatot. Iszonyatos hosszú lesz, mire sikerül az összes latort fellógatni, aztán meg kell állapítani, hogy kimúltak, és leszedni őket a bitóról. Jobb, ha elkábítja magát előtte. Újra felemelte a poharat, éppen kortyolt belőle, amikor meghallotta a zajt az ajtaja előtt, még mielőtt lenyelhette volna az italt. Döbbenetében kiköpte, összemocskolva a díszegyenruháját. Átkozódva törölgette magáról a whiskyt egy zsebkendővel, miközben kirontott a folyosóra. Collins és Duffy börtönőrök vitatkoztak az ajtó előtt.

– Én ugyan nem mondom meg, majd te! – lökte meg Collins Duffyt.

– Hogyisne, leveszi a fejem, vagy fellógat huszonhetedikként – hátrált az ajtótól Duffy.

– Megmondanák, mi a frásznyavalyát ordítoznak itt? – dörrent rájuk az igazgató. – Már megboldogult atyám is azt mondogatta, semmi értelme a titkolózásnak, minden rossz cselekedet kiderül és elnyeri méltó büntetését. Szóval, mi az anyámkínját csináltak már megint?

– Mi, mi semmit- hebegett Collins.

– Nincs hóhér – bökte ki hirtelen Duffy.

– Nincs hóhér? – üvöltött O’Brien, olyan hangosan, hogy akár még a téren is meghallhatták, hiába volt csukva az ablak. Az igazgató feleszmélt, gyorsan körbenézett, majd beterelte a két marhát a szobába.

– Hát hol van John Lynch, az a gazember? Megint leitta magát? Engem nem érdekel, akkor tök részegen akaszt ma. Majd tovább tart meg fájdalmasabb lesz, de kit érdekel, a csőcselék jobban élvezi a cirkuszt. Menjenek, hozzák ide! – adta ki a parancsot.

– Igen is, uram. Vagyis nem lehet.

– Nem lehet? Ellenkezik velem? – halkan és higgadtan mondta O’Brien, de az őrök tudták, az sokkal rosszabb, mintha üvöltene.

– Dehogy, nem merészelném, tekintetes igazgató úr. Már voltunk nála reggel, valaki megétette, állandóan okádik. Ott volt a köpölyös ember is, de nem tudott rajta segíteni.

– Bánom is én, majd leokádja az elítélteket, mindegy, úgyis becsinálnak.

– Nem tudtuk lábra állítani – ellenkezett halkan Collins. – Ha feláll, azonnal összecsuklik, mint az a bábu, amit a mutatványosok rángattak zsinóron a vásárban.

Az igazgató az asztalra csapott, a tintatartó felborult és a fekete lé a padlóra csordogált, de az őrök nem mertek szólni. O’Brien sajgó kezét szorongatva lerogyott a székére.

– Akkor maguk csinálják, nem lehet elhalasztani. Nézzék csak meg, mennyien idecsődültek a térre, ha nem lesz akasztás, a végén még minket lógatnak fel vagy kiszabadítják a brigantikat.

Az igazgató felállt, kitárta az ablakot, és odalökdöste az őröket az ablakhoz. Ott állt a nyolc akasztófa, olyan magasan, hogy a tér minden sarkából jól lehetett látni, és annyi ember várakozott a bitófák körül, mint egy megtermett hangyabolyban.

– Nem tudjuk megtenni – rázta fejét Collins.

– Nem emlékszik, igazgató úr, hogy a múltkor is alig sikerült Lynchnek kirúgni alóluk a sámlit, meg annyira nehéz volt az egyik, hogy rádőlt a bitófa, nem lógott egy percig sem? És majdnem agyoncsapta az összedőlt tákolmány a méltóságos O’Donnell tanácsos urat?  – kontrázott Duffy.

– Mert John részeg volt. Bánom is én, ha nem fűlik a foguk hozzá, kerítsenek valakit maguk helyett – nézett az órára O’Brien. – Van rá még fél órájuk. Ha nem sikerül, parancsba adom, és maguk ketten lesznek a mai hóhérok. Ezt a mocskot meg takarítsák el – mutatott a padlóra az igazgató.

O’Brien kitöltött gyors egymásutánjában két pohár whiskyt, és szagolgatás, mustrálgatás, ízlelgetés nélkül megitta. A második már nem is égetett, ezért rövidesen utána küldte a harmadikat. Huszonnyolc perc múlva kopogtak az ajtón, Collins lépett be egy vödör vízzel meg egy ronggyal, Duffy követte. Collins látszólag teljesen belemerült a sikatyolásba, mintha csupán a padló makulátlan tisztasága érdekelné.

– Találtunk hóhért – lelkendezett Duffy.

– Na, Doherty vagy Ryan vállalta?

– Egyikőjük sem. A foglárok közül senki, félnek, hogy majd még őket is megétetik, Lynch sorsára jutnak. Hóhérnak lenni rossz ómen. Az egyik rab.

– Végül is, nekem mindegy, csak helyettesítse valaki a pernahajder John Lynchet. Ha jól csinálja, akár még meg is tarthatja Lynch állását. Ha túlélné a vén iszákos valahogy, amit kétlek, akkor én rúgom ki. A fogoly lehetne az új hóhér, amíg meg nem mérgezik őt is – vigyorodott el az igazgató. – És melyik bitang vállalta?

– Elizabeth Surgue.

– De hiszen ez egy nő!?

– Hát, tetszett már látni, uram? Vén, de attól még lehetne takaros. Olyan ronda, hogy még az utcakölykök is megijednek tőle. Lehetne akár férfi is. Nincs másik jelentkező.

– Bánja a kánya, úgyis lesz a fején csuklya.

Az igazgató levonult a térre, az elöljáróknak, tanácsosoknak elkülönített emelvényre, ahonnan kitűnően lehetett látni a kivégzést. Lehetett volna, de O’Brien inkább becsukta a szemét és csupán a fülével figyelt. Néha mégis csak áldás a kifinomult hallása. Várta a hőzöngést, átkozódást, a tojások és paradicsomok cuppogását a fiaskóért. De mindez elmaradt, csak egy kis elismerő moraj hallatszott. Óvatosan kinyitotta a szemét, és észrevette, a tömeg szájtátva bámul. Elizabeth Surgue szisztematikusan haladt a dolgával. Higgadtan, megfelelő erővel kirúgta a halálra ítélt alól a zsámolyt, majd megvárta, míg duzzadt nyelvük kifordult és arcuk szederjesre színeződött.  Miután fellógatta mind a huszonötöt, Collins érkezett lihegve.

– Uram, a nővel mi legyen?

– Mi lenne? Collins, maga akarja fellógatni, vagy az asszony felakasztja saját magát? Különben is, csak a tulajdon fiát ölte meg véletlenül, mert nem ismerte fel, mivel évekig külhonban élt, megtollasodott. Elizabeth Surgue azt hitte, valami gazdag utazó, megöli és kifosztja, senkinek sem hiányzik majd az idegen. Megtartjuk Elizabethet, ínséges időkre.

Kimostam a farmerom, most már gyakorlott pénzmosó vagyok.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top