Ruff Orsolya műfordító, esszéista évekkel ezelőtt a lányának szeretett volna írni egy házi használatra szánt mesét születésnapi ajándékul, de a fiatal olvasók nagy szerencséjére elmesélte a történetet a Manó Könyvek főszerkesztőjének. Idén nyár elején jelent meg a zöld macska kalandjainak harmadik kötete (A zöld macska és a hét domb kincse), így trilógiává nőtte ki magát a mese, amely idilli világával, gyönyörű nyelvezetével, finom humorával gyerekeket és felnőtteket egyaránt elvarázsol. Az írónővel a nyelvi játékosságról, az érzékenyítésről, a műfajok közötti kalandozásról és egy spin-off ötletéről beszélgettünk.
Miért kezdtél el gyerekkönyveket írni?
A zöld macska titka című gyerekregényem eredetileg nem könyvnek készült, pontosabban nem olyannak, amelyet levehetünk a könyvespolcról. A lányom tizedik születésnapjára szántam. Ahogy az lenni szokott, akkoriban kicsit bedaráltak a hétköznapok, és az ajándékmese nem készült el időben, viszont egyszer meséltem róla Csapody Kingának, a Manó Könyvek főszerkesztőjének. Beleolvasott, tetszett neki. A kötet végül 2018 nyarán jelent meg, és már akkor benne volt a szándék és a lehetőség, hogy esetleg folytatni lehessen.
Könnyen tértél át a felnőtteknek szóló szövegek után a gyerekeknek való írásra?
A felnőtt olvasóknak alapvetően cikkeket írok, ami teljesen más műfaj, ez viszont nem jelenti azt, hogy odafigyelésben, koncentrációban különbség lenne a kettő között. Szeretek váltogatni a műfajok és a különböző írói tevékenységek között (legyen szó akár cikkírásról, fordításról vagy egy meséről), mindegyik másképp tölt fel, és valahogy mindegyik kiegészíti a másikat.
Gyerekként milyen meséket olvastál? Van olyan, ami a mai napig különösen fontos számodra?
Gyerekkorom meghatározó emléke, hogy sok könyv vesz körül: az, hogy könyv van otthon, nagyjából olyan természetes volt, minthogy van otthon kenyér. Az első könyv, amelyet önállóan olvastam, valamelyik Vackor volt, az első kötet pedig, amelyet újra- és újraolvastam, A kis Nicolas, amelynek a humorát a mai napig nagyon bírom.
Vannak olyan művek – magyar vagy külföldi klasszikusok vagy kortárs mesék – amelyek közvetlenül inspirálnak a saját műveid írása közben? Sok mesét olvasol most is?
A tudat mélyén valószínűleg minden egyes kötet (de akár film, zenemű, bármi) erősen hat ránk, de közvetlen inspirációról nem tudok beszámolni. A zöld macska-könyveknél az elsődleges szempontom például az volt, hogy egy vagány kislány legyen a hőse, mint ahogy az is, hogy ne realista környezetben játszódjon, hanem a kalandok egy kicsit elemelt világban, az állatok között játszódjanak. Írás közben igyekszem némi távolságot tartani minden olyan műtől, amely hatással lehetne rám, de közben meg a munkámból adódóan rengeteg mesekönyvet olvasok, és nagyon jó látni, hogy milyen sokféle hang közül választhatunk ma már. Az én családomban is sok-sok évig a mindennapok része volt a meseolvasás, de a lányom ma már önállóan olvas, és kevésbé igényli, hogy felolvassak neki. Szerintem ez nekem jobban hiányzik, mint neki, de valószínűleg így természetes.
Az állathősök és nevük alapján első látásra azt gondolnánk, A zöld macska-könyvek óvodás gyerekeknek szólnak. Jobban megnézve azonban a szöveg stílusa – a néhol hosszabb és bonyolultabb mondatok, a különleges képek, metaforák, nyelvi leleményességek – és az üzenet miatt talán inkább egy kicsit idősebb korosztály számára lehetnek érdekesek. Be tudod lőni a konkrét korosztályt? Ha igen, célzottan választottad ki ezt a korcsoportot?
Írás közben soha nem méricskélek, ahogy nem mérlegelem azt sem, hogy az adott mesét vajon melyik korosztály fogja olvasni. Ennél sokkal mélyebbről bukkannak elő a történetek, és legfeljebb utólag lehet azon gondolkozni, hogy milyen korú gyerekek olvashatják majd. Ha kellene egy ívet húznom arról, melyik korosztályból kerülnek ki A zöld macska olvasói, akkor az az ív az alsósoktól nagyjából a hatodik-hetedik osztályosokig terjedne – a visszajelzések legalábbis ezt mutatják. Így van olyan gyerek, akinek még a szülei olvassák fel, és akad olyan is, aki önállóan vagy az iskolában olvassa ezeket a könyveket.
Önálló vagy közös olvasás: van-e különbség a befogadó szempontjából?
A közös olvasásnál mindenképp előny, hogy az olvasás magányos tevékenységből rögtön társas program lesz, ahol meg lehet beszélni a kedvenc szereplőket, fordulatokat, de akár azt is, ha valamit elsőre nem értenénk. A közös olvasásnál kicsit mindannyian tovább szőjük az adott mesét, ami szerintem szenzációs, hiszen ezáltal az a történet egy csapásra a sajátunkká is válik.
Sok gyerek már általános iskolában felnőtteknek szóló tartalmakat fogyaszt, főleg digitálisan. Szuperhősös filmek, népszerű fantasysorozatok bonyolult és komplex sztorival, rengeteg erőszakkal, egy gyerek számára nem mindig felfogható pszichológiai és szociológiai hátterű történésekkel. A te könyved egy sokkal ártatlanabb világot mutat be, amelyben jó és biztonságos érzés elmerülni. Hogyan reagál egy fiatal olvasó ezekre a hatalmas különbségekre?
Szerintem ezek a műfajok nem feltétlenül zárják ki egymást. A saját gyerekemen látom, hogy szeret kalandozni a zsánerek között, és ez valószínűleg másoknál is így van. Ha nagyon leegyszerűsíteném a dolgot, akkor azt lehetne mondani, hogy hiába szeretem nagyon a csokitortát, nem lehet örökké azt enni, az ember egyszerűen vágyik a változatosságra. Az ideális persze az lenne, ha azt a gyereket, akit például csak a szuperhősök hoznak lázba, ezek a sztorik egy idő után elvezetnének más történetekhez és műfajokhoz. Ehhez kell egy nagy adag kíváncsiság és kísérletező kedv, és jó lenne, ha a szülők és az iskolák is partnerek lennének benne.
Fontos, hogy erkölcsi mondanivalója is legyen egy történetnek? Mi az az üzenet, amit fontos eljuttatni a gyerekekhez? Működik-e az érzékenyítés, a toleranciára, humanizmusra nevelés az irodalom által?
Engem személy szerint a hideg ráz az üzenetközvetítő könyvektől. A jó könyv nem fog a szánkba rágni semmit, olvasóként mégis minden gyerek képes lesz arra, hogy desztillálja belőle, ami fontos neki. Nem kell egy könyvnek direktnek lennie ahhoz, hogy átsüssön rajta az írói szándék. Az elmúlt húsz évben talán senki nem tett a könyveivel annyit az érzékenyítésért, mint J.K. Rowling. Ma már kutatások bizonyítják, hogy azok a gyerekek, akik Harry Potter-olvasók voltak (vagy jelenleg is azok), sokkal érzékenyebben és toleránsabban viszonyulnak a környezetükhöz. Azt gondolom, hogy gyerekként mindannyian elsősorban a varázslatot keressük, azt az állapotot, amikor egy jó könyv beszippant és elgondolkodtat, és soha nem az üzenetek miatt veszünk le egy könyvet a polcról.
A filmkészítők már rájöttek, hogy egy mesefilm akkor lesz a piacon is sikeres, ha a felnőttek számára érdekes utalásokat, humort rejtenek el benne. Egy mesekönyvet is szívesebben kezébe vesz a szülő, ha őt magát is érdekli a történet, ha tetszik neki a szöveg? Gondoltál a felnőttekre is írás közben?
Tudatosan nem gondoltam rájuk, de nagyon-nagyon szeretném, ha a felnőttek is jól szórakoznának közben. A humor állati fontos, nemcsak a könyveknél, hanem minden területen, és vannak időszakok, amikor az az érzésem, mintha kicsit mindenkinek kevesebb lenne belőle, ami elég szomorú. A gyerekek ösztönösen keresik a humoros helyzeteket, és felnőttként arra kellene törekedni, hogy ezek az önfeledt, játékos pillanatok minél hosszabbak legyenek. Egy könyvnek nem kell kikacsintósnak lennie, de szülőként én is nagyra értékelem, ha ugyanúgy megnevettet, mint a gyereket.
Kifejezett célod, hogy fiatal olvasóid választékos nyelvhasználatot tanuljanak?
Semmi ilyen célom nem volt, inkább arra próbáltam figyelni, hogy az egyes szereplőknek legyen valamilyen jellegzetes szófordulatuk, vagy olyan vonásuk, ami miatt a gyerekek is gyorsan azonosítani tudják őket. Az első rész egyik meghatározó szereplője például örökké összezagyválja a szavakat, de a harmadikban is van olyan, aki folyton szólásokkal példálózik, ám sosem fejezi be őket.
Hogyan dolgozol együtt az illusztrátorral? Együtt alakítjátok ki a karaktereket, vagy teljesen rábízod, ki milyen lesz? Volt-e olyan szereplő, akit teljesen máshogy képzeltél el, de az illusztrátor felülírta az eredeti képet?
Teljes mértékben rábízom. Nagyon hiszek a kreatív szabadságban, és kimondottan kíváncsi voltam arra, hogy Megyeri Annamária hogyan képzeli el azokat a karaktereket, amelyek addig csak az én képzeletemben léteztek. Az egyik legizgalmasabb dolog éppen ezért mindig az volt, amikor emailben megérkeztek az első illusztrációk, és a mostani kötetnél is volt olyan (például a gonosz Kampó figurája), amelyiket már első pillantásra telitalálatnak éreztem.
Hogyan és hol írsz?
Nincsenek rituáléim, sem kedvenc napszakom vagy tárgyam, ami nélkül elképzelhetetlen lenne az írás. Illetve van valami, amihez ragaszkodom. Rengeteg jegyzetfüzetem van, és mániákus jegyzetelő vagyok, így minden jó vagy jónak tűnő ötletet azonnal felírok. Szeretem azt is, ha egy történetnek látom az ívét, így az írást nálam mindig megelőzi a kidolgozás – ezt nevezhetjük akár vázlatnak, de inkább egyfajta sorvezető, ami segít egyben tartani a történetet. Amúgy a karanténidőszak egyik legfurcsább mellékhatása az volt, hogy minden egyes nap hajnali ötkor felébredtem, aminek az egyetlen nagy előnye, hogy nyugodtan tudtam írni. Ez persze már nem befolyásolta A zöld macska-történeteket, hiszen a harmadik rész addigra már kész volt, de például ekkor íródott a Sárkány a várban című mesém is, amely egy kicsit pont erre a karanténidőszakra reflektált.
Van kedvenced az általad megteremtett karakterek között?
Valahogy úgy alakult, hogy az öreg, hóbortos süni, Süti bácsi lett a kedvencem, és azt figyeltem meg, hogy a gyerekeké is. A harmadik könyvben is felbukkan egy süncsalád, egy jó szándékú, de kissé ügyetlen apuka és egy talpraesett süngyerek, őket is nagyon szerettem írni. De Süti bácsi abszolút favorit, gondolkozom is rajta, hogy kellene neki egy kis spin-off, egy mesenovella vagy valami hasonló, mert az ő karaktere elbírna egy külön történetet, szóval, nem kizárt, hogy ő még valamilyen formában visszatér.
A zöld macska története is folytatódik?
Ennél a történetnél eredetileg is három könyvben gondolkodtam: a mostani zárókötetben visszatérünk a múltba, és magyarázatot kapunk arra is, miért lett a sorozat címét adó macska zöld színű. Ahogy mondtam is, nem kizárt, hogy valamelyik szereplő visszatérjen még például egy mesenovellában, de hónapok óta már egy másik történetben élek: ennek középpontjában egy ház áll, amely tele van titkokkal és rejtélyekkel. A házba új lakók költöznek, egy súlyos veszteséggel birkózó lány és a családja, viszont hamar kiderül az is, hogy nem mindenki örül az új beköltözőknek. Most nagyon szeretek ebben a történetben létezni: nagyon más lesz, mint A zöld macska, de bízom benne, hogy akik azt szerették, szeretni fogják ezt is. Most a legfőbb célom az, hogy a nyáron be tudjam fejezni – szerintem menni fog, én mindenesetre azon leszek.
Deák Zsuzsanna
