Koronavírus-napló 13. - Milyen lesz az életünk a koronavírus után?

Írom ezt aznap, amikor második napja szűnt meg a kijárási korlátozás vidéken, de nem járok ki, mert ezúttal a természet korlátoz, zuhog az eső. De mi a különbség? Az, hogy mégis megtehető? Nem. Az, hogy most saját magamat korlátozom. És ez nagy különbség.

Amikor megjöttek az első hírek arról, hogy Európában is testközelbe került a koronavírus, nem a félelem volt az első reflex, ahhoz túl hiteltelen a médiumok világa, hogy valós érzést váltsanak ki, hanem azon gondolkodtam, mi lehet a hírek mögött a történet. Összeállítható-e egyáltalán a hírek morzsáiból, a morzsákban rejlő tudásból a vírus terjedésének és működésének valós története? Nem adtam rá választ egyből.

Egyébként is home office-ban dolgozom, ezért különösebben nem befolyásolták napjaim folyását a lakosság mozgására elrendelt korlátozások. Azt kellett látnom, hogy a saját magam szabta korlátozások, a saját út védelmet biztosít az alapvető korlátozások ellen. De boltba azért csak menni kell.

Az összegyűjtött információk alapján kialakítottam a külvilágban való mozgás védelmi rendszerét néhány védőmaszkkal és egy UV-sugárzással higiénizált kerti munkáskesztyűvel. Megtanultam le- és felvenni úgy, hogy ne legyen közös felület köztem és a tapintási felületek között. Mindez elég volt ahhoz, hogy ne magammal foglalkozzak, hanem megfigyelhessem a környezetemet.

Férfi és nő lépdel a bolt bejárata felé. A nő maszkot és kesztyűt visel, míg a férfi semmilyen védőfelszerelést nem használ. Ő az a típus, aki még óvszert sem hajlandó húzni. Büszke és egoista, alfahím, akit elképzelt ereje mindentől megvéd. Mellette a nő maszkban az anyai óvatosság megtestesítője. És egy pár a kettő. Túl nagy a különbség. Az egoista férfi nem érti, hogy a nő, az anya sem magát védi elsősorban, hanem azokat, akiket megfertőzhet, ha elkapja a vírust. Vagyis egy tanulságunk már van, amire megtaníthat ez a helyzet: a másikra való figyelés. Ez így kimondva nem nagy durranás, de nem is a mondat a lényeg, hanem a cselekvés.

Amikor megítélünk valamit, mint ebben a vírushelyzetben is, hogy mit tegyünk, vagy mit teszünk jól, a legbiztosabb cselekvésteszt, ha az idős szüleinkre gondolunk, akik koruknál fogva veszélyeztetettek. A vírus felbukkanásának idején, mivel nem tudtam hiteles történetet kiolvasni a hírekből, egy magam gyártotta történettel helyettesítettem, és azt gondoltam, mint sokan mások, hogy ez a vírus azért veszélyes, mert neve van, és a média tud róla beszélni. És valójában ez a tér minden pontjából áradó folyamatos hang-, hír- és mondatözön, ez a fő veszélyforrás. Ha nincs csönd, nincs idő átgondolni. Ha a beszéd nem tagolt, nem érthető. De amikor a szüleimre gondoltam, hirtelen csönd támadt, és azt gondoltam, mindegy, mi a vírus története, a múltja, a jelenléte a kockázat. És ez másodszor tanított arra, hogy a dolgok jobban megérthetőek, ha nem magamat állítom a középpontba, hanem a kiszolgáltatottak helyzete alapján hozom meg a döntésemet. Maszk és kesztyű.

Ez idő alatt az Új pápa legújabb epizódjait néztem, ahogy Sorrentino vég nélküli elmélyülésre készteti az embert Jude Law és John Malkovich mondataival. Ez a világ az én világom, ez van bennem, és valami hasonló nézőpontból próbálom élni a napokat, eltüntetve az értelmes magyarázatokat az élmény sűrűjében. Pedig senki nincs az utcán. Ez is élmény. A végtelen üresség és felszabadultság élménye, amiben megszülethetnek a még nem létező dolgok.

Hogy más lesz-e a világ a vírus után? Aki felteszi ezt a kérdést, szeretné, hogy más legyen, de ő maga sem gondol arra, hogy ez a más éppen azért nem születik meg, mert már nincs üres tér arra, ahol az új dolgok megszülethetnek.

Várjuk, hogy újrainduljon az élet, amiben újra mások döntenek helyettünk.

Amíg ezen gondolkodunk, ajánlok figyelmetekbe néhány fotót, azokat a pillanatokat, amelyek bár különbözőek, ugyanazt az eredetet keresik.