Szerző: A Kolostor Őre, blogger
Vajon a kiemelkedő művészek főleg bezárkózva, „karanténban” tudnak alkotni nagyot? Elképzelhető. Előző írásomban (A modern barlang) pont az efféle remeteség témáját tárgyaltam, most pedig egy konkrét példát szeretnék bemutatni, egy érdekességet. Témánk a festészet, és az impresszionizmus talán legnagyobb alakja, Claude Monet. És az ő „karanténja”.
A képek
Azok, akik ismerik Monet képeit, talán nem értik most a felvetésemet. Hogyan is lenne Claude Monet karanténban elzárkózva, amikor láthatjuk a képein keresztül, hogy a mester szinte fel s alá nyargal a világban az ecsetjével. Elnyújtózó hatalmas mezőkön jár, tengerparton és zsúfolt városokban, vidám virágokkal teli parkokban, dombokon és folyóparton. Valóban, híven tükrözik a képek a természet és a tágasság szeretetét. Hogy jön akkor ide egy bezárkózó, odúlakó, karanténban ücsörgő, és szinte csak festőecseteket tisztogató magányos alak képe? Úgy, hogy a dolgok általában nem feketék vagy fehérek. Vannak egyéb színek is.
A legnagyobb karanténlakó remete is nekibuzdul néha a nagyvilágnak, és a legnagyobb utazók is megkívánják alkalmanként a barlangi magányt. És ez a fajta ismerkedés a „másik oldallal” sokszor jót is tesz az ember személyiségének. No, mielőtt mélylélektani elemzésbe keverednék Monet mester személyiségét illetően, maradjunk inkább a képeinél!
A csónak
Monet énjének remetesége, és sajátságos privát „karanténja” akkor esett le nekem, amikor megismertem a Studio Boat (1874) festményét. Azonnal láttam magam előtt, ahogy a mester beül a kis csónakba. Ellentmondásos a dolog, mert a nagy tágas külvilágban (ez esetben a Szajna folyón) ring a kis csónak fel s alá, s ebbe zárkózik be az alkotó, hogy magányosan szemlélődhessen, majd újabb és újabb perspektívából fedezze fel a tájat, hogy aztán vászonra varázsolhassa. Elragadottságom nem túlzó. Ez a csónak nem a képzelet szüleménye, hanem egy valós, korabeli „karantén”, amely Claude Monet tulajdona volt. Amikor már jobban keresett, akkor vette a kis csónakot, majd egy kis kabint épített rá, hogy így hajózzon ki a vizekre, de közben mégis megőrizze alkotói magányát.
Bécs. 2018.
Az Albertina múzeum gyönyörű termeiben lenyűgöző Monet-kiállítás volt néhány éve, amit volt szerencsém megtekinteni. Egyik ámulatból a másikba estem. És természetesen ott volt a falon, a Studio Boat is. Monet mester remeteségének a tökéletes szimbóluma. Szavak nélkül is megértettük egymást. Szinte éreztem a festő jóleső, boldog alkotói magányát, ahogy ott a folyón ringatózott. Csak ő, a táj, az ecset, és a magány.
A remete
A gazdag életműhöz hozzátartozik, hogy ezt a bizonyos mozgó karantént több festményen is megörökítette. Ezek mindegyike nagyon tetszik, de van egy, amelyik különösen megérint. Amelyikben egy alak is látható. A remete maga.
Ott a festményen az az ember kint van a természetben, jelen van a föld- és a vízelem, a levegő, az égbolt, a fák, és ebben az idillikus hangulatban ringatózik a kis hajó. Benne ül az alak a „remeteségben”, és a létezésének egy olyan pillanatát mutatja be, amikor épp tűnődik valamin, olvas, vagy rajzol. Azaz, zajlik a „kikristályosítás”, a dolgok kiérlelése, csiszolása, megértése és fejlesztése. Egyfajta úszó remetebarlangban, egy idillikus természetközeli helyen. A csöndben. A magányban. A nyugalomban.
A kis hajó szimbolizálja ezt a fajta elvonulást, azonban a nyitott ajtó megadja az esélyét annak, hogy a remete a munkája után mégis kilépjen a külvilágba. Bármelyik pillanatban megtörténhet ez. A döntés a remetétől függ. Vagy, még a nála is magasabb erők játékától, attól, ami majd eldönti hogy mennyi ihletettséget, tudást és alkotást képes a remete az adott időben elviselni, befogadni és megjeleníteni.
Beléphetünk mi is a remeteségbe, hogy felfedezzük az élet mélyebb rétegeit, majd aztán ki is léphetünk a remeteségből, hogy megosszuk a világgal a felismeréseinket, a tudásunkat és az alkotásunkat. Nem szükséges ehhez Monet-nak lennünk. Azt ajtó nyitva áll mindannyiunk számára.
