Orosz István: Pótszarv / Novellák – Typotex Kiadó, 2020 – 164 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-4930-52-2
A rinocérosz a XVI. század eleje óta
komoly „karriert” futott be Európában. Azóta, hogy Albrecht Dürer lerajzolta, a grafikusok „címerállata” lett, de – Dürerrel és Dürer nélkül – a szellemi élet egyéb szereplőit is folyamatosan izgalomban tartja. Az utóbbi évtizedek sikerkönyve volt Lawrence Norfolk második regénye (A pápa rinocérosza), s ha közelebbi példát akarunk hozni, akkor érdemes észrevenni, hogy Orosz István négy, Typotexnél megjelent könyvéből kettő – címében és borítójával – idézi meg a rinocéroszt.
A PÓTSZARV című kötet kapcsán nem szeretném kijátszani – sőt: szeretném nem-kijátszani – azt a közhelykártyát, ami a magyar kultúra sajátja, s ami a művészeti ágakat, vagy a kultúra egyéb területeit folyton folyvást egymáshoz méregeti egy-egy alkotó életművén belül. (Régóta dohogok amiatt, hogy nálunk nem ismerik el azt, ha a tehetség több irányban is képes kibontakozni. Muszáj azon lamentálni, hogy valaki a néptáncosok között a legjobb fafaragó – és fordítva, vagy a történészek között a legjobb költő – és fordítva. Például, a lengyeleknél az ilyesmi nem okoz fennakadást, s úgy tűnik, nem is okozott soha.) Szóval, a PÓTSZARV esetében messze nem arról van szó, hogy a grafikusok között Orosz István lenne a legjobb novellista – vagy fordítva. A Szent Rinocérosz gyermekei kapcsán még felmerülhetett ez a kérdés, hiszen azokat az írásokat még (?) a fülszöveg is úgy határozta meg, mint melléktermékeket:
„Hosszabb-rövidebb írások, egy grafikai műterem folyamatosan gyűlő melléktermékei. Néha pihenésképpen, máskor emlékeztetőül, olykor felkérésre született szövegek.”
A PÓTSZARV esetében ilyesmiről már nincs szó!
A kötetben található kilenc novella tudatos és autonóm írói munka eredménye, s ekképpen értékelendő… nagyra. Az, hogy Orosz István „egyébként” grafikus, legfeljebb olyasfajta összefüggésben áll – mostanra kiteljesedő(nek látszó) – írói működésével, amennyiben befolyásolja témaválasztását és/vagy ábrázolásmódját.
„…Dürer a vizuális és verbális nyelvnek egyaránt mestere volt, nagyon is foglalkoztatta a két médium összhangja. Szóba is hozza A festőinasok tápláléka című írásában: »Az, amit látsz, az mindig hihetőbb számodra, mint amit hallasz. De amit hallunk is meg látunk is, azt jobban megértjük, és tovább megtartjuk. Ezért egyesítem a szót a képpel, hogy jobban meg lehessen jegyezni.«
[…]
A sosem látott, ám nyilvánvalóan létező állat lerajzolása során szembesülnie kellett a ténnyel, hogy a műalkotás és a valóság között éppúgy ellentét feszül, mint ahogy a valóság és a szavak között. Tudatosult benne, hogy a nyelvi megjelenítés és a képi ábrázolás ugyanannak a dolognak a vetületei, úgy is mondhatnánk: a valóság vetületei.”
– olvashatjuk a főszereplő fejtegetését a kötet címadó novellájában, mely miközben látszólag – és terjedelmi szempontból elsősorban – Dürer rinocéroszáról szól, azonközben egy nagyon is mai történetet mesél el.
És ez a fajta kettősség,
sok más trükkel együtt a többi novellát is át- meg átjárja. Orosz István tudatos alkotó, novellái megtervezettek, s jól felépítettek, s talán nem túlzás megkockáztatni, hogy az ok-okozati összefüggések mellett/helyett – azokat némileg háttérbe szorítva – komoly szerepet kap a szinkronicitás. Ennek legkiemelkedőbb példája a kötetben a Különös történetek című novellafüzér, mely a maga tér- és időbeli összetettségében és tagoltságában egészen különös összefüggések tárháza. Itt-ott kikacsintásokkal a mai magyar valóságra…
Orosz István novelláskötete a PÓTSZARV nem csak vészterhes-karanténos időkben jelenthet kikapcsolódást, de bármikor máskor is élvezetes olvasmány. A történeteken, a beléjük épített trükkökön egy ideig még elrágódhat az olvasó…
„…a meglepő esetek nem a vakvéletlen szülöttei, s noha nem okságiak, mégis megfelelnek valami rejtett szabálynak, olyannak, ami kívül esik az unalmas materializmus és az iskolás determinizmus hatókörén […] az Univerzumban léteznie kell egy gravitációhoz hasonló másik vonzerőnek is, ami térben és időben is közel rántja egymáshoz a hasonló dolgokat, csoportba tömöríti az egymással rokon jelenségeket.”
(Különös történetek)
