Révai Mór Jánosné: Naplójegyzetek 1918-1919 – Szépmíves Könyvek, 2020 – 540 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-615-5662-78-2
Különleges, személyes hangvételű naplót jelentetett meg a Szépmíves Könyvek. A kötet egyszer már napvilágot látott 1936-ban, a Magyar Nemzeti Szövetség gondozásában, de mára már elérhetetlen, s mint ilyen, teljesen ismeretlen. Pedig figyelemre méltó összefoglalása az 1918 novembere és 1919 augusztusa közötti időszaknak.
- Milyen ember volt valójában Károlyi Mihály?
- Csirkefogók vezették az országot a Horthy-korszakban is?
- A grófné, aki mindent látott és mindenről tudott: Zichy Eleonóra
- Az arisztokrata nő a jég hátán is…
- Elkelne pár márványarcú ökör a mai közéletben!
- Van, amit a történelemkönyvekben sosem fogsz megtalálni!
Figyelemre méltó, mert személyes
Annyira mélyen és szerzőre vonatkozóan személyes, hogy a benne foglalt történelmi események szinte csak hátterét képezik annak, amit – és ahogyan – egy jó házból való úriasszony átélte az eseményeket.
„Ez a könyv nem történelmi munka”
– szögezi le az eredeti előszóban báró Perényi Zsigmond, aki így folytatja:
„Lelkes honleánynak élményei, érzései és szenvedései vannak itt leírva a proletárdiktatúra idején. Egyéni, intim napló, mely eredetileg nem is volt a nyilvánosságnak szánva.
Érdemes elolvasni, mert érdekesen, közvetlenül, őszintén van megírva. Lehetnek benne tévedések, de hűséges képet ad, mert a történéseket, melyeknek tanúja volt, úgy tükrözi vissza, ahogy azokat a szerző látta és hallotta.”
A történelmi eseményeket, a szereplőket ismerheti bárki,
sőt, azok, akik 1989 előtt eszméltek, az egész történetnek egy másik olvasatával is tisztában lehetnek (nem véletlenül volt a rendszerváltás előtt ünnep és munkaszüneti nap március 21.). Az elmúlt években – például a Szépmíves Könyvek-nél – megjelent emlékiratok közül több is foglakozott 1918-19 eseményeivel. Volt közöttük mértékletes elemző munka, és voltak olyanok, melyeket erősen áthatott a megírás idején jellemző korszellem. De nem volt egy sem, mely oly vehemensen szállt volna síkra az első világháborút követő események ellen, mint Révainé, született Györgyei Irén félezer oldalas lobogása.
„Szüleim és az uram internálni akarnak – engem. Azt mondják, hogyha ők nem teszik ezt, akkor majd valahová a túlvilágra – és nem a legkellemesebb úton és módon – fognak szállítani Kun Béla pribékjei. Őrülteket csinálok, mondják ők. De hát nem őrület-e az egész mostani élet? S nem kell-e megbolondulni tőle? S veszít-e az ember azzal, ha nem éli tovább ezt az életet?
Tegnap délelőtt kiskutyámmal a karomon átmegyek az Erzsébet hídon – hogy Budára, a Gellérthegyre, a telkünkre jussak. Ott nem látok embert, gonoszságot. Ott a fák, bokrok, a virágok, a természet – megvigasztalnak, ideig-óráig.”
(1919. április 22.)
De, ki volt ez az asszony? Ki volt Révainé?
Ahhoz, hogy megértsük a lapokról sütő elkeseredést, és teljes – néhol szinte irracionális – kétségbeesést, érdemes tudni, hogy ki volt Révainé, s milyen státuszban töltötte addigi életét. Az események idején negyvenes éveiben járó asszony a budapesti elithez tartozott, hiszen férje, az 1860-ban született Révai Mór János a Révai testvérek irodalmi intézet vezérigazgatója, a XX. század elején országgyűlési képviselő, a Révai nagylexikon főszerkesztője. Révainé egy időben Andor Mária álnéven írogatott, ami jól bizonyítja, hogy valamiféle érzéke és tehetsége lehetett az irodalomhoz. Mégis, ezzel együtt is állíthatjuk, hogy élete addigi folyása nyugodt körülmények között, a fennálló rend által biztosított jólétben is biztonságban telt. Ezt a biztonságot sodorta el az elvesztett világháború, és az azt követő események…
1918-1919 a teljes bizonytalanságot hozta,
s ezzel együtt az akkor elsüllyedő világ iránti vágyódást és nosztalgiát. Az új zavaros világrendetlenséggel szembeni teljes ellenállást, az öntudatos szembefordulást, a dolgok visszafordíthatóságának halvány reményét. S mindet ez egy fővárosi úriasszony szemszögéből!
Ki merne itt objektivitást számon kérni?
S miért is tenné? Ez a könyv egy hosszan elnyújtott segélykérő sikoly, s ha elolvassuk, tulajdonképpen nem is érthetjük, hogy miként élte/élhette túl Révainé ezeket a hónapokat. Jó előadásban nagyszerű hangoskönyv, jól válogatva megrendítő – sikolyokkal és átkozódásokkal tarkított – monodráma lehetne a kötetből. De, könyörgöm, ne feledjük Perényi Zsigmond fentebb idézett sorait.
„…Ami ötödik hónapja immár mindennapi imádságunk tartalma – amiért könyörgök naponta az Egek urához, hogy szabadítson meg bennünket Kun Béláéktól, rabló- és gyilkos hadától, az tegnap este végre-valahára bekövetkezett! Hogy micsoda érzés volt ez, micsoda megkönnyebbülés, micsoda súlyos, agyontipró tehertől való szabadulást jelentett számomra, azt csak az tudja elképzelni, megérteni, aki velem együtt hasonló viszonyok és körülmények között szintén nagy és súlyos csapásoktól sújtva, végigszenvedte, végigkínlódta uralmuk rémséges ötödfél hónapját!”
(1919. augusztus 3.)
Persze, ne feledjük, ami ezután következett, az sem a lovagiasság vagy az igazságosság emlékkönyvének díszlapjaira való…
A dicsőséges Tanácsköztársaság egy rövid megkönnyebbülés volt a mai divatos szóhasználattal „keményen dolgozó magyaremberek” számára és elhiszem, hogy rémséges volt a fennálló rend ellen lázadók számára.
Azt is elhiszem, hogy a mai, a gyalázatos horthy rendszerét dicsőítő kurzus alatt ilyen naplók jelennek meg és nem olyanok, hogy szegény munkások gyerekei végre tejhez jutottak, elmehettek a Balatonra egy kis üdülésre és bemehettek az addig fizetős Margitszigetre.