+ Irodalom

Elkelne pár márványarcú ökör a mai közéletben!

Berzeviczy Albert műveltebb és kitartóbb volt, mint kortársainak zöme. Bizonyos dolgokban messzebbre látott, mint azok, akik az ország sorsát eldöntötték. Más dolgokat meg elég rendesen benézett, de ettől még… (Gali Máté: Berzeviczy Albert / A márványarcú miniszter című könyvéről)

Gali Máté: Berzeviczy Albert / A márványarcú miniszterSzépmíves Könyvek, 2017 – 586 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-615-5662-43-0

Ha van valami, amiben mi, magyarok nagyvonalúak és nagystílűek vagyunk, akkor az nem más, mint az elengedés. Úgy tudunk felejteni, és úgy tudunk lemondani múltunk értékeiről, hogy azt senki más utánunk nem csinálja. Persze, futja rá, hiszen bőven akad olyan érték, amire lehet „oda se bagózni”! Aztán, amikor jön valaki, hogy megkérdezze, hogy akad-e mifelénk ez-meg-az, akkor csak hümmögünk, mert már rég elfelejtettük, hogy poros zugok mélyén igazi kincsek, szellemi kincsek rejlenek. Mi lepődünk meg a legjobban, amikor valami érték a felszínre kerül. És ez jó, mert az öröm pírja elfedi a szégyenkezést.

Berzeviczy Albert tizenkilenc esztendős korában, 1872-ben // Berzeviczy 1930-ban a New York-palotában bérelt lakásában

Nekem úgy tűnik, hogy a Szépmíves Könyvek szembeszállt ezzel a patópálosan magyar nagyvonalúsággal, és nekiállt felforgatni az elfeledett zugokat, s elővenni-leporolni az elfeledett emberek elfeledett képeit, írásait, gondolatait, s ha olyasmire akadnak, ami egy-az-egyben bemutatható, akkor azt teszik elénk, s ha valami túl nagy, túl nehéz, vagy túl bonyolult, akkor a kutatás eredményeit hozzák elénk.

Legújabb megtalálmányuk Berzeviczy Albert, akiről 1936-ban bekövetkezett halálához képest nem is oly sokára, idén végre megjelent egy monográfia. Kedves Olvasó, most magunk között vagyunk, s bevallhatjuk, hogy Berzeviczyről, ha ismerősen is cseng a neve, nem sok mondanivalónk van. S ha összedugjuk a fejünket, egyik azt fogja mondani, hogy konzervatív, a másik, meg, hogy liberális, a harmadik, hogy miniszter, a negyedik, hogy az MTA elnöke, az ötödiknek eszébe jut, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság alapítója, s lesz, aki úgy vélekedik, hogy könyveket írt, és talán felvidéki birtokos lehetett. És nincs min vitázni, mert valóban Berzeviczy Albert, a márványarcú ember – ellenfelei szerint a márványarcú ökör – mindez volt…

Nem tudom, látta-e valaki Berzeviczy Albertet nevetni? Én sohasem. De látta-e őt valaki haragudni? Én sosem. Arca soha semmi indulatot nem árult el; sohasem ejtett ki egy szót, mely érzelmet fejezett volna ki, soha nem mondott és nem tett semmit, amit meg nem gondolt volna; soha senkit nem támadott, és semmi lehetőséget nem szolgáltatott arra, hogy őt támadják…

– írta róla nekrológjában Tápay-Szabó László, s valószínű, hogy szavaiban nem sok túlzás lehetett, ha a kulturális-közéleti, vagy a politikai szereplő Berzeviczyről ejtünk szót. Magánemberként – mint rokonai visszaemlékezésekből tudható – azért ennél élénkebb, színesebb, szerethetőbb figura volt. Gali Máté monográfiája áttekintő jelleggel, hátteret is mutatva kíséri végig és mutatja be a márványarcú életét. Nem rejti véka alá hibáit és tévedéseit, nem támadja, és nem védi. A könyv nem apológia, hiszen valószínűleg hősünk nem szorul rá az utókor védelmére. Ellene szólhat, hogy a mából rátekintve sok döntésével és értékítéletével nem ér(het)tünk, de mellette szól, hogy politikai önazonosságát gyakorlatilag egész életén keresztül megvesztegethetetlenül megőrizte. Ha pártot váltott, ha új szövetséghez csatlakozott, az nem az ő változását jelezte, hanem az őt körülvevő világét.

Berzeviczy Albert 1884-ben készült rajza a berzevicei családi kúriáról. A fa árnyékában Berzeviczy Tivadar és a neje pihennek, az előtérben pedig a mű alkotója krokettezik Szmrecsányi Jenővel, valamint a feleségével. A rajz jobb oldalán Kuzmik Zsófia látható közös gyermekeikkel. A háttérben Dobay Mária olvas.

Azt mondhatjuk, s így akár még az ökör is dicséretté fordulhat, hogy elképesztő energiákat mozgósítva, óriási kitartással az élet szinte minden területén hely tudott állni. (Bár a kézügyessége állítólag csapnivaló volt…)

Horthy Miklóst – Károlyi Mihályhoz és Kun Bélához képest – határozottan hasznos figurának tartotta. Mentéségre szolgáljon, hogy neki nem kellett a kormányzó teljes pályáját értékelni. Kritikus véleményét még így sem rejtette véka alá:

Keserves botorkálás és nekimenés minden kínálkozó falnak; a legmagasztosabb jelszavak hangoztatása közben szomorú széthúzás és hatalmi tülekedés, csúnya visszaélésekkel fűszerezve; hízelgés az előzményektől még beteg közhangulatnak oly rendszabályokkal, melyek miatt az egész világ rokonszenve elfordult tőlünk

– nyilatkozta 1921 októberében az akkori magyarországi helyzetet értékelve.

…a mi politikai viselkedésünk mellett igazán csodálni lehet, hogy még vannak külföldön barátaink…

– írta egy magánlevélben a következő év nyarán. És nincs miért meghökkenni, ha úgy érezzük, hogy szavai és meglátásai semmit sem veszítettek érvényükből. Vagy már megint itt/ott tartunk? Tulajdonképpen mindegy is, hiszen Berzeviczy Albert évtizedeken át tartó, hol bel-, hol külpolitikában, hol meg a kulturális és tudományos életben megnyilvánuló fontosságát nem lehet vitatni… (…legfeljebb elfelejteni, ahogy az mifelénk már szokás.)

A Horthy-korszak reprezentánsai a Gellért Szállóban 1931. április 22-én megrendezett Tisza István emlékvacsorán. Balról jobbra: Bethlen István, Berzeviczy Albert, Horthy Miklós, Apponyi Albert, Habsburg József főherceg és Wlassics Gyula

Ahogy az is elismerésre méltó, hogy önálló és autonóm, biztos értékítéletű emberként képes volt a közhangulattal is szembefordulva bírálni a hatalmat, s közben elismerni azt is, ha ellenfelei valamit jól csináltak. Nem véletlen, hogy Gömbös Gyula belpolitikáját a kezdetektől bírálta, s az sem véletlen, hogy nem volt hajlandó a Magyar Tudományos Akadémiára beengedni az akkor oly divatos fajelméletet. Sőt, azon kevesek közé tartozott, akik idejekorán felismerték a német fajelmélet bornírtságát és veszélyeit a magyar közállapotokra. Mussoliniban – bár módszereit nem szerette volna importálni – tisztelte azt, aki ráérzett a nép lelkének rezdüléseire. Persze, ne feledjük, Berzeviczy 1936-ban elhunyt…

Legnagyobb, saját világháború előtti ízlésében megalapozott, máig ható tévedése talán az Ady Endre megítélése kapcsán kibontakozó vitában elfoglalt álláspontja volt. S ha nem lennének gondolatai máig közforgalomban azon az oldalon, melytől a márványarc is elkomorulna, talán el is feledhetnénk, hogy Adyt cinizmussal vádolta.

Gali Máté könyve az eddig ismertnél teljesebb képet rajzol Berzeviczyről, s ezzel talán hozzájárul ahhoz, hogy megértsük az évszázaddal ezelőtti történéseket, és azt, hogy – részben ennek következményeként – hol tartunk ma.

Berzeviczy Albert aláírása

„Berzeviczy még halála előtt saját maga tervezte meg sírjának domborművét, melyet a temetés után helyeztek el a berzevicei templom falában. Az alkotás Berzeviczyt a kortól és munkától megtört vándorként ábrázolta, akit fiatalon elhunyt szeretett Albert unokája vezetett angyalszárnyakkal a kezét áldásra emelő Jézushoz. A sírfeliraton Máté evangéliumának egyik részlete [Mt 11,28] volt olvasható: »Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik elfáradtatok… és én felüdítelek titeket.«”

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top