Tarr Béla 1979-es Családi tűzfészek című filmjét az alapművek között tartjuk számon. A játékfilm és dokumentumfilm-készítés eszközeit vegyítő, az úgynevezett „Budapesti Iskola” mozgóképei közé sorolt alkotás Pass Andrea rendezésében látható a Trafóban. A színpadra állított változatban ugyanúgy kilencen kényszerülnek együtt élni egy mindössze huszonhét négyzetméteres lakásban. A főszereplő egy fiatal házaspár, akiknek önálló lakáshoz jutása teljesen reménytelennek tűnik. Az 1960-ban indult nagyívű lakásépítési hullám ellenére a történet idején mintegy 124 ezer elbírálásra váró lakáskérelmet tartott nyilván az erre kijelölt hivatal. A zsúfoltság, az önálló élettér hiánya, a kényszer-együttélések rendkívüli próbák elé állították az emberi kapcsolatokat. Pass Andreával beszélgettünk a közelgő bemutató előtt.
Milyen kihívást jelent egy film színpadi adaptációja ahhoz képest, amikor egy írott szöveget állítasz színpadra?
Bevallom, én ezt megelőzően soha nem értettem, miért akar valaki filmből színházi előadást csinálni. Eredetileg Orlai Tibor arra kért fel, hogy saját darabot írjak a társulatára, de az Eltűnő ingerek című előadásom után úgy éreztem, muszáj az írás tekintetében pihenőt tartanom, annyira kemény írói munka volt. Nem mintha adaptálni könnyű feladat lenne, de legalább nem nekem kell kitalálni a történetet. Tibor repertoárjában sok filmadaptációt találunk, talán ezért is juthatott eszembe a Családi tűzfészek. Amikor átpörgettem a fejemben a társulat tagjaival a film szerepeit, egyből ki tudtam volna osztani rájuk, és nem is akármilyen találatok ezek, például a központi szereplőt, Irént Péter Katával játszatni olyan izgalmasnak tűnt számomra, hogy igazából ez győzött meg afelől, hogy a Családi tűzfészek színpadi adaptációján tovább gondolkodjak.
Törekedtél-e arra, hogy aki ismeri a filmet, az ne asszociáljon folyamatosan, ne hasonlítsa össze közben a filmet a színpadon látottakkal?
A legnehezebb feladat az volt, hogy kitaláljak egy olyan rendezői koncepciót, ami képes elrugaszkodni a filmtől, hogy ne a film lekottázott változatát lássuk majd a színpadon. Ennek a koncepciónak hordoznia kell a film szellemiségét, és meg kell tudnia mutatni azt a tartományát, ami a felszín alatt húzódik. A filmet egy apró lakásban forgatták, annak érdekében pedig, hogy még fullasztóbb legyen az összezártság hatása, Tarr Béla közelikben komponált. Színházban ezt csak egy lakásszínházi térben lehetne talán megoldani, akkor viszont megint csak egy remake-ről beszélhetnénk, amiben semmi kihívás nem lett volna számomra. Ezért megfordítottam az egészet, a Trafó nagyszínpadán, 300-as nézőtér előtt fogjuk eljátszani, annak érdekében, hogy a történet univerzális síkját tágítsuk ki a színpadra. Ha ennek meglesz a kellő hatása, akkor a néző a térbeli távolság ellenére is nagyon közelinek érezheti a játékot. Abban bízom, hogy aki látta a filmet, az nagyon hamar kikapcsolja magában az összehasonlításra késztető receptorokat, mert az a forma, vagy nevezzük akár játékszabálynak, amit az elején lefektetünk, az kiüti ezeket a késztetéseket. Azt szeretnénk, hogy a néző azzal a gondolati játékkal legyen elfoglalva, amelyre invitáljuk őt.
Érdekes dolog lehet ilyenkor a filmes szöveghez való viszonyulás. Jól alkalmazható-e a filmen megszólaló szöveg a színpadon is vagy hozzá kell nyúlni ilyen esetben?
Először is le kellett írnunk, mert ez eddig még nem készült el digitálisan. A film szövegén csak nagyon keveset változtattunk, a fő szövegtest az eredeti maradt. Ilyen szempontból olyannak kell elképzelni, mint egy verbatim színházi szöveget, azaz szóról szóra azt mondják a színészek, amit a film civil szereplői improvizáltak. A színészek nem akarják kiegyenesíteni a mondatokat, vagy kijavítani a rossz ragozásokat, sem az egyéb hibákat, ami az élőbeszéd velejárója, és amit egyébként borzasztó nehéz tanulni. Tehát ilyen módon nem akarják megkönnyíteni a helyzetüket, mert ők is tudják, hogy ez a sava-borsa a dolognak, az, ahogyan ezek az emberek beszélnek. Olyan, mint egy szimfónia, nagyon erős a zeneisége, ami Tarr Bélának köszönhető, mert olyan szereplőket válogatott a filmbe, akik nyitottak voltak arra, hogy kamerák előtt teljes természetességgel átadják magukat az adott szituációnak. Az is nagy ereje ennek a szövegnek, hogy nem a klasszikus dramaturgia alapján épül, hanem az élet dramaturgiáját követi, ami sokkal nyersebb, meglepőbb, sokat tanulok belőle.
Milyen hatással volt az emberi viszonyokra az a zsúfoltság, amely a lakáshiány következtében alakult ki?
Ma már lehet, hogy nehéz elképzelni ezt, a színészekkel is beszélgettünk róla, hiszen több generáció játszik az előadásban, érdekes volt hallgatni, hogy kinek milyen emlékei vannak erről a korszakról. Sok esetben teljesen idegeneknek kellett egy lakásban összezsúfolódniuk, akár több családnak is, akiknek be kellett osztaniuk, hogy ki mikor főz, ki mennyi gázt vagy vizet használ, ezt nyilván kellett tartani, a költségeket pedig megosztani. A film attól is csodálatos, hogy felhasználva ezt a társadalmi helyzetet, az emberi viszonyokról beszél, arról, hogyan tudunk egymással élni vagy éppen hogyan nem tudunk.
A színpadon ezt az időszakot látjuk vagy utaltok a mai helyzetre is, amikor sokszor csak az eladósodás lehetősége áll a lakást vásárolni kívánók előtt vagy sokszor még az sem?
Nincs általunk beletett direkt utalás a mára, mert az eredeti szöveg elvégzi ezt, például amikor Irén a népesedés-politikáról beszél, vagy amikor a tévében hallunk egy hírt az épülő paksi atomerőműről. A filmben folyamatosan a lakásproblémáról beszélnek, Irén még fel is tör benne egy használaton kívüli lakást. A néző kihallja belőle, hogy hol van összefüggés a mával, ezért erre már nem kell külön ráerősítenünk.
Egy neves fővárosi építész, Heim Ernő a nagy lakásépítési hullám idején fontosnak tartotta az Angyalföldi terület beépítését, és ott a munkások számára lakások kialakítását. A film itt játszódik, Angyalföldön. A színpadi adaptációnak is ez a helyszíne?
Csak az derül ki, hogy a fővárosban járunk, a film sem utal kifejezetten Angyalföldre, az viszont kiderül, hogy munkásemberekről szól a darab. A mi előadásunk ilyen szempontból sem akarja szereplőit egy konkrét helyre szorítani, a díszletünk is inkább a film univerzális tartományára erősít rá.
Új lakást abban az időben csak annak lehetett kiutalni, aki 5 éve folyamatosan Budapesten lakott, és állandó lakhelye vagy munkahelye a fővárosban volt. A fiatal házaspár ebben a darabban azért nem jut lakáshoz, mert nem felelnek meg ezeknek a feltételeknek?
Nem, hanem az úgynevezett súlyossági mutatójuk nem volt elég magas, mert csak egy gyerekük van, és bár nagyon sokan élnek egy lakásban, mégis van tető a fejük felett. Minél sanyarúbb életet élt akkoriban valaki, annál nagyobb esélye volt a lakáshoz jutáshoz. Nekik tehát azon kellett volna dolgozniuk, hogy az aktuálisnál még borzalmasabb körülmények között éljenek. Az még nem volt elég szörnyű helyzet, hogy kilencen laktak 27 négyzetméteren.
A filmnek fontos részlete Irén és a tanács lakásügyi előadójának beszélgetése. Ennek alapján azt gondolom, hogy a darab a kisember és a „mindenható” hivatal viszonyáról is szól.
Igen, abszolút, és közben épp az a szép, hogy amikor a hivatalnok elhagyja a hivatalát, akkor ugyanolyan kisember, mint a kérelmezők. Ebben a jelenetben az előadót néha azon lehet kapni, hogy empatizál Irénnel, de ilyenkor fegyelmezi csak igazán az asszonyt, oktatja az ép ésszel nehezen felfogható szabályokra. Nagyon izgalmas és emberi a két szereplő között feszülő dinamika.
Mi irányította a figyelmedet erre a témára?
40 éves vagyok, és nincs lakásom, és nem is tudom, hogy mikor lesz. Az esélyét sem látom, és a helyzet csak egyre rosszabb, mert az albérletárak is egyre magasabbak. Amikor készültünk a darabra, többször is elmentünk A Város Mindenkié csoport nyitott fórumaira, ahol az volt mindig az első kérdés, hogy milyen a lakhatási állapotunk. Ugyanakkor a mi előadásunk nem kizárólag a lakhatási válságról szól, ahogy a film sem, ez csak egy apropó, hogy recsegő-ropogó emberi kapcsolatokat megmutatva akár olyan alapkérdéseken is elgondolkodjunk, hogy mi végre vagyunk a világon? Irén az utolsó monológjában fel is teszi magának ezt a kérdést: „Mi minek vagyunk?” Amit naiv hittel azzal válaszol meg magának, hogy „egyszer minket is akartak”.
Garai Judittal közösen készítettétek a színpadi változatot. Mesélj kérlek a közös munkáról!
Ez ugyan nem a sokadik munkánk, de mégis olyan érzés, mintha az lenne. Nélküle nehéz lett volna végigjárnom ezt az utat. Egy éve készülünk a bemutatóra, és nagyon kockázatos volt egy ilyen anyagot bevállalni. Engedélyt kaptam és ezzel bizalmat is Tarr Bélától, így még nagyobb súly került ránk. Judit nekem igazi társgondolkodó partnerem ebben a dologban. Bár más, közös munkáink is voltak az évadban, ezt mindig elővettük és ott volt mindig a gondolatainkban.
A filmet Tarr Béla amatőr szereplőkkel forgatta. Megfordult-e esetleg a ti fejetekben is az, hogy igénybe vegyetek civil közreműködést az előadásnál?
Profi színészek előadásában lesz látható a darab, de lesznek rövid hangbejátszások is, ezeket viszont szeretném civilekkel fölvenni. Ha civilek játszanák az egészet, akkor újra improvizáltatni kellett volna őket ugyanerre a témára, hogy egy az egyben a saját történetük szólalhasson meg. Éppen az az izgalmas, hogy a profi színészek szájába adva nagyon erős drámai értéket kapnak a mondatok. Drámaíró nem ír olyan pontos dialógust, mint amilyen a lakásügyi előadó és Irén párbeszéde. Az élet szülte, szívszorító, szellemes, frappáns, érzékeny és pontos. Ezt a színészeknek is nagy élvezet játszani.
A nézők megszokhatták már, hogy mindig fontos társadalmi vagy emberi problémákhoz nyúlsz. Mit tartasz a feladatodnak azzal, hogy ilyen, komoly gondolatokat és érzelmeket megmozgató témákkal foglalkozol?
Leghasznosabb előadásomnak az Eltűnő ingereket tartom, amely a halállal és a rák stádiumaival foglalkozik. Ezt úgy értem, hogy ott tényleg nagyon sok nézőnél megtörtént valami olyasmi, amit talán katarzisnak hívnak. Sírtak, felszabadult bennük valami, amivel nem foglalkoztak vagy éppen nagyon megérintette őket, mert valamilyen módon aktualitása volt az életükben. Ezek nagyon értékes dolgok, amikor tényleg történik valami a nézőkkel, és akkor én is úgy gondolom, hogy ezért érdemes volt rengeteget dolgozni. De persze képtelenség mindig ilyen előadást csinálni.
Mi volt a legkomolyabb megoldandó feladat ennek a műnek a színpadra állításánál?
Megtalálni a színpadi formáját, ami egyébként a teret is jelenti, ez hozza magával a játékstílust, és még sok minden mást is. Amikor tavaly februárban felhívtam Tarr Bélát, hogy az engedélyét kérjem, már kitaláltam egy koncepciót, ezért is volt bátorságom megkeresni őt, de abban a pillanatban, hogy áldását adta, rájöttem, hogy amiben addig hittem, édes kevés. Még fél évet gondolkodtunk, hogy mi is lehet a megfelelő formája, mire eszembe jutott valami, ami viszont annyira inspirált, hogy számtalan ötletet hozott magával.
Mivel ajánlanád a darabot a nézőknek, miért nézzük meg?
A bemutató előtt kicsit olyan lenne egy ilyen ígéret, mintha előre innék a medve bőrére… Amiben viszont már most is biztos vagyok, hogy a színészekért mindenképp érdemes lesz megnézni.
