Az irodalom és a társművészetek egyetemi oktatóiként megütközésünket, sőt felháborodásunkat fejezzük ki a napokban megjelent Nemzeti Alaptanterv irodalomtanításra, illetve irodalomtanulásra vonatkozó részleteivel kapcsolatban. Úgy gondoljuk, felelős egyetemi dolgozókként nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne adjunk hangot a felsőoktatás bemeneti oldalán, a középiskolai képzésben várható változásokat illető súlyos aggályainknak, amelyeknek most nem pedagógiai, hanem szakmai elemeit hangsúlyozzuk. Az előbbit megtették olyan szakemberek, akik középiskolákban tanítanak irodalmat. Bár ez a kérdés mindenkire tartozik, akinek gyereke van, vagy akinek fontos, hogy egyáltalán vannak gyerekek – az oktatás világában.
Az alaptanterv bevezetése óriási visszalépést jelentene az irodalomtanításban egy olyan korábbi oktatási szerkezet felé, amelytől 1990 után mindenképpen el kellett mozdulni, sőt a 21. században egészen magunk mögött kellene hagyni. A most közzé tett NAT (ha valóban a jó szöveg jelent meg a Magyar Közlönyben) nem segít abban, hogy megszerettesse a középiskolás korú gyerekekkel az olvasást. A tervezet azzal párhuzamosan, illetve annak következtében, hogy bántóan ideologikus szándékkal, külső nézőpontból és nagyon leegyszerűsítő módon közelít az irodalmi művekhez, életművekhez és folyamatokhoz (ezt a látásmódot nevezte Kosztolányi Dezső 1929-ben, vagyis az ideologikus Ady-értés fénykorában „az írástudatlanok árulásának”), alaposan át is kívánja rendezni a komoly irodalomtudományos teljesítmények és értelmezői viták nyomán kialakult irodalomtörténeti kánont – amely persze folyamatosan változik, de mindig belső, szakemberek által kialakított szempontok szerint. Nem lehet szó nélkül hagyni azt sem, hogy a szerzői alapú irodalomszemlélet – amely egy focicsapathoz hasonlítja a magyar irodalom szerzőit, akiket szabadon lehet cserélgetni aktuális érdekek szerint – olyan kétszáz évvel ezelőtt is elavultnak számító hagyomány, amelyet át kellene alakítani a folyamatokra, összefüggésekre összpontosító megértési és tanulási módra, és a NAT kvantitatív részét ezekből lenne szükséges kialakítani.
Az alábbiakban viszont mégiscsak említenénk néhány beszédes példát a huszadik századi magyar irodalomra vonatkozó kvantitatív előírásokból, amelyek részekként utalnak az egészre, az egész tervezet céltalanságára.
Nincs jelen a középiskolai kötelező olvasmányok között például Ottlik Géza Iskola a határon című (nem mellesleg iskolai környezetben játszódó) regénye, ámde megtalálhatjuk ott Szabó Magdától Az ajtót (noha Abigél című regényével már szerepel, mégpedig teljes joggal, az általános iskola 5–8. évfolyamaiban kötelező olvasmányok között, valamint feltűnik a neve, jóval kevésbé érthető módon, A színház- és drámatörténet nagy alkotói és alkotásai című egységben, Örkény István mellett egyedüli huszadik századi magyar szerzőként). Mint ahogyan Füst Milán és Németh László regényei helyett is Herczeg Ferenc és Wass Albert műveire bukkanunk. Egyébként az utóbb említett írók közül Herczeget nevezte az irodalomértés és a középiskolai irodalomtanítás 1980-as évekbeli szemléletváltását meghatározó irodalomtudós, Németh G. Béla „a lektűr magyar mesterének”. A bölcsészkari irodalomoktatás szempontjából – és most csak erre szorítkozunk – beláthatatlan léptékű torzulásokhoz vezetne, ha a középiskolai diákok (bármily igényes) lektűrszerzők művein keresztül kapnának (következésképpen) hamis képet a huszadik századi magyar irodalomról. És bár fontos, hogy a diákok kialakítsák értelmezői viszonyukat az epika lektűrváltozatához, ám nem ekkora aránytévesztés keretei között (a tíz részletesen tárgyalt életmű közé emelt Herczeg-életmű megtanulásával). Továbbá sokkal nagyobb problémára utal, hogy a közelmúlt magyar irodalma szinte teljességgel kikerül a NAT ajánlatából, és ezért a diákok éppen azokkal a művekkel nem találkoznának az iskolapadban, amelyek művészi formában saját világukról fogalmaznak meg fontos gondolatokat. Irodalomtörténeti-esztétikai szempontból megkérdőjelezhetetlen, hogy Kányádi Sándor helyet kapott a Portrék című egységben, Nagy Gáspár kizárólagos jelenléte a Szemelvények közelmúltbeli szerzői között azonban teljességgel indokolatlan és indokolhatatlan (miközben szó sem esik például Tandori Dezsőről, vagy akár az immár szintén nem élő Térey Jánosról). Kevéssé érthető továbbá Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes, vagy Márai Sándor és Mándy Iván háttérbe kerülése, illetve elmaradása. A példákat még sorolhatnánk…
Amennyiben a jelenlegi tervezet hatásai megjelennének a középiskolából kikerülő fiatal felnőttek olvasáskultúrájában vagy egyenesen nemolvasás-kultúrájában, akkor a bölcsészkarokon kellene megtanítanunk őket olvasni – már ha egyáltalán jelentkezne valaki közülük bölcsészkarra. Már ha egyáltalán érdeklődve olvasna valaki közülük magyar irodalmat. Sajnos az is valószínűnek tetszik, hogy a NAT-ban lefektetett keretekből csak egy kevéssé érvényes és hiteles irodalomképet kapnak a fiatalok, de semmiképpen sem olyat, amelyet érdemben tudnának saját hasznukra fordítani a 21. század elején.
Bazsányi Sándor – PPKE BTK Esztétika Tanszék
Thimár Attila – PPKE BTK Magyar Irodalomtudományi Tanszék
Angyalosi Gergely – DE BTK Esztétika és Etika Tanszék
Áfra János – DE BTK Irodalom- és Kultúratudományi Intézet
Bacsó Béla – ELTE BTK Esztétika Tanszék
Boldizsár Ildikó – EKE BMK Irodalomtudományi Tanszék
Czigányik Zsolt – ELTE BTK, Anglisztika Tanszék
Csobó Péter – NYE TFI Filozófia Intézeti Tanszék
Darab Ágnes – ME BTK Magyar Irodalomtudományi Tanszék
Darida Veronika – ELTE BTK Esztétika Tanszék
Dánél Mónika – ELTE BTK Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszék
Fűzfa Balázs – ELTE Szombathely BTK Magyar Irodalomtudományi Tanszék
Gács Anna – ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék
Gálosi Adrien – PTE BTK Esztétika Tanszék
Gárdos Bálint – ELTE, Anglisztika Tanszék
Görföl Balázs – PTE BTK Esztétika Tanszék
Györffy Miklós – ELTE BTK Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszék
Hermann Veronika – ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék
Horváth Csaba – KRE BTK Magyar Irodalomtudományi Tanszék
Kappanyos András – ME BTK Magyar Irodalomtudományi Tanszék
Kardeván Lapis Gergely – PPKE BTK Magyar Irodalomtudományi Tanszék
Kertész Noémi – ME BTK Magyar Irodalomtudományi Tanszék
Király Edit – ELTE BTK Német Nyelvek Irodalma Tanszék
Kiss Noémi – ME BTK Magyar Irodalomtudományi Tanszék
Kőrizs Imre – ME BTK Magyar Irodalomtudományi Tanszék
Krupp József – ELTE BTK Latin Tanszék
Ladányi István – PE MFTK Irodalom- és Kultúratudományi Intézeti Tanszék
Müller Péter – PTE BTK Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék
Nemes Z. Márió – ELTE BTK Esztétika Tanszék
Onder Csaba – EKE BMK Irodalomtudományi Tanszék
Pataki Elvira – PPKE BTK Klasszika-filológiai Tanszék
Pintér Tibor – ELTE BTK Esztétika Tanszék
Radnóti Sándor – ELTE BTK Esztétika Tanszék
Sajó Sándor – ELTE BTK Esztétika Tanszék
Seláf Levente – ELTE BTK Régi Magyar Irodalom Tanszék
Seregi Tamás – ELTE BTK Esztétika Tanszék
Somlyó Bálint – ELTE BTK Esztétika Tanszék
Somogyvári Lajos – PE MFTK Tanárképző Központ
Szajbély Mihály – SZTE BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék
Szentesi Zsolt – EKE BMK Irodalomtudományi Tanszék
Szilasi László SZT BTK Magyar Irodalmi Tanszék
Tamás Ábel – ELTE Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszék
Teller Katalin – ELTE BTK Esztétika Tanszék
Timár Andrea – ELTE BTK Anglisztika Tanszék
Vajdainé Horváth Zsuzsa – PPKE BTK Magyar Irodalomtudományi Tanszék
Valastyán Tamás – DE BTK Esztétika és Etika Tanszék
Vörös István – PPKE BTK Esztétika Tanszék
